Albántorta Európa legfiatalabb országának, ahol a kontinens egyik legrégibb, rómaiak előtti népcsoportja lakik.

Szeretem a kis és különleges népeket, mint mondjuk az albán, vagy a csecsen, mert empatikus tudok lenni történelmük tragikus sorsfordulóival, hányattatásaikkal, vagy azzal is, amikor ilyen-olyan megfontolásból, a sors sokszor még most is kiszámíthatatlan szeszélyéből és a történelem közösbe bepörgetett orfelinjeinek vagy nagy szériáinak köszönhetően rájuk fordul a nagyvilág figyelme.

(Igen, volt olyan őrület határán táncoló kiritikus időszakom, amikor kopPÁR KÖLdüs-ként a Nagyváros ki nem mond(hat)ott határokra oszott zónáiban bolyongva, kínomban már a saját tébolyult fejemet tettem fel az utolsó golyóra - igaza van a gémereknek, kevés nagyobb adrenalinföccs van annál, mint amikor az utolsó zsetonodat teszed fel vagy dobod be. Akkor az a tudat tartott főleg életben, adott reményt, hogy az ősi illír totemállat védőszárnyainak oltalma alatt vagyok, pék és gyrosos barátaimnak, és egyéb, nem publikus előzményeknek köszönhetően.)

Szívesen nézek ezen kis népek karaktere, ha lehet, akár kollektív tudattalanjának a mélyére is, előszeretettel csemegézek hol furcsán-különösen, hol éppen viccesen vagy elidegenítően csengő  nyelvükből, tanulmányozom sajátos fejlődésüket, szokásaikat, túlélési stratégiáikat.

Az első albán az életemben, Ibrahim volt, akiről akkor, úgy 4 éves formaként nyilván nem tudtam, miféle embürke is lehet, de a békebeli, polgárháború előtti „jugó“ nyaralásainkon egyik visszatérő mantrám volt, a: „Mikómegyünk aJibrahimhooz? Ibrahim volt, aki az amúgy is szép és a mai napig felejthetetlen, indiános-gumicsónakos-Adria-parti nyaralásaimat édessé, vagy inkább még édesebbé tette, pedig nem is tudtam, róla, csak később raktam össze, hogy albán lehetett.

Azt ugyanis csak később, balkanológiai tanulmányaim alatt tanultam, hogy az Oszmán Balkánon megvoltak a etnikum , pre-etnikum specifikus mesterségek, tevékenységi körök szépen leosztva, történelmileg úgy alakulva, mint a török: nyilván katona vagy hivatalnok, adószedő arrafelé, szerb: határőr-martalóc-granicsár vagy éppen sertéskereskedő (ld. még Loncsár a Szaffiban), horvát: az inkább a közvetlenül Bécs által irányított Határőrvidéken vagy Tengermelléken volt, de itt is katona vagy matróz, netán uszkók, görög: kereskedő, matróz vagy egyéb hajószemélyzet, illetve később összbirodalmi a tisztségfelosztó-elosztó árverésen elnyert havaselvi és moldvai fejedelem-hocpodár-fanarióta (ld. még Fenerbahcse), örmény: főleg marhakereskedő, pénzember,bőrdíszműves és dragomán (tolmács diplomata, pre-nagykövet, delegátus) (szefárd) zsidó: überallesbadeni kereskedő, pénzember, egyéb, ki tudja még mi. - Az albánoknak pedig a pék-cukrász mesterséget adta a történelmi sorsszerűség (van olyan török szlegbeli szó a fagyira, ami egy az egyben fordítva albán, vagy régiesen arnót édesség-finomság). Persze ha nem számítjuk a XVI-XVII. században nyilván még nem játszó rapper vagy rendőr mellett a katonát, mint gettókarriert. Akár a XVI. századi nagyvezírek vonalát meghatározó délszláv Szokollu-Sokolivicok után a XVII. századot uraló és az oszmán reneszánszt elhozó Köprüli-vezírekre gondolva főleg, de nem feledve Mohamed Alit, “a felvilágosult zsarnokot”, Egyiptom XIX. századi, Cassius Clay névválasztási dilemmáját is inspiráló alkirályát sem.

Fotó: Majlinda Kelmendi koszovói olimpiai bajnok cselgáncsozó, 2016 Rio

 Azt meg főleg nem tudtam egy jó darabig Ibrahimról, mármint az opatiai-abbáziairól, hogy ideheza őt Ábrahámnak hívnák. Ibrahim akkor nekünk nyilván csak “jugó” volt abban a nyugat-balkáni, legvidámabb barakknál is nyugatosabb, szabadabb, harmadikutas, szocialista országban, mint a szabadkai vagy novi sad-i hanglemezárus, akitől frankón és okosba lehetett  3+2 vagy Iron Maiden és egyéb menő nyugati, akkor Magyarországon nehezen beszerezhető albumokat venni „árában“, vagy a sípálya-kezelő a Triglav lábánál, vagy a kosárlabda-csapat B közepének tagjait őrületbe és eufóriába kergető irányító, netán később maga a spártai meseterdző, vagy Vucsko farkas, vagy a Vardar-völgy dohányültetvényeit vigyázó mogorva, fordítva bólogató őr.

Ibrahim népe, illetve annak az egykori királyi, majd titoi Jugoszláviába szakadt csoportja mind etnikailag, mind vallásilag muszlimként (a torbeseket, goránikat és nyilván főleg a bosnyákokat nem számítva), mind közigazgatásilag kilógott a meghatatározóan ortodox és szerb dominanciájú délszláv államalakulatból, ám mégis meg tudták őrizni identitásukat, ahogyan később, a 90-es években a piramisjáték-válság által majdnem KO-ra tett Albánia is a stabilitását a polgárháború tőszomszédságában, annak a bölcs és előrelátó italo- vagy greko-albán, keresztény alapú honféltő, értelmiségi parancsnak köszönhetően, hogy „Albán, az legyen a vallásod, hogy albán vagy!“, és szerencsére nem söpört végig egy boszniai szintű népírtás-hullám és testvérharc az Albán Alpoktól Korfuig a szkipetárok között.

A koszovói albánok ugyanis, dacára az indoeurópai nyelvcsaládban önálló ágat képező, közvetlenül egy nyelvvel sem rokonítható anyanyelvüknek (kicsit ilyen olasz-török-görög-román-romani-illír medley) nem alkottak önálló köztársaságot a II. világháború utáni föderatív jugoszláv államalakulaton belül, hanem szállásterületük a vajdasági magyarokéhoz hasonlóan autonóm körzetnek számított. Bökte is a csőrét rendesen a nyolcvanas években erősödő, Milosevic által is gerjesztett és meglovagolt szerb nacinolizmusnak, hogy dacára az állítólagos Jugoszlávián belüli (primus inter pares?) szerb hegemóniának, szegény Szerbia területét csonkítják holmi magyar meg albán autonómiák. El is kezdődött a szabadkai magyar konzulátust joghurttal megdobáló csőcselék által fémjelzett, antibürokratikus vagy jughurtos forradalom. Milosveics azonban volt olyan jó taktikus, és bírt valamekkora realitásérzékkel, hogy Ibrahim Rugovával, a koszovói albánok akkori nagy respektű vezetőjével különalkut, paktumot kötött, mielőtt nekiment volna Horvátországnak és Boszniának.

Ő volt a szintén vagy másik albán Ibrahim, Rugova, a 90-es évek végének egyik színfoltja a zakójával, sáljával, a franciás műveltségével, a kevés bölcsész egyike, aki sokra vitte, aki simán megkaphatta volna a Nobel-békedíjat. (Nota bene: képzeljük el milyen lett volna az amúgy sem gyenge délszláv mozakios vérdagonya hentelő-mintázata, ha az albánok is beszálltak volna….öncenzúra!)

A fentiek miatt az 1999-es, NATO-bombázásokba torkolló koszovói válság végül csak Dayton után, a 90-es évek vége felé tört ki, vagy lépett át egy olyan fokú ingerküszöböt, amivel a híradókon kívül, sajátos módon az 1998-as athéni kosárlabda világbajnokságon szembesültem:

A mai napig erősen él az emlékezetemben, szinte beleégett az agyamba a vérszomjas vadállatként ketrencben dühöngő, dupla guminbotos-pajzsos rendőrkordonnal izolált “szerbmontenegrosz” szurkolói különítmény, mert köszönhetően az Ibaron túli események eszkalációjának az alapból, normál felállásban, játéka miatt sok szimpatizánst bevonzó kis-jugoszláv válogatottnak azon a VB-n a sajátjain kívül csak fütyülő, fújoló ellendrukkerei voltak a későbbi athéni olimpiai csarnokban. Így a szünetekben, de főleg kis-jugó meccsek után a kisföldalatti kategóriájú „olimpiai metrón“ inkább kerültük az egyszerre csetnikké és partizánná vedlett szurkolók kétes társaságát. Végül, dacára a szerbeket láthatóan spannoló, hergelő masszív szimpátiabeli ellenszélnek, és köszönhetően a VB-t bérviták miatt bojkottáló amerikai NBA játékosoknak, a szerbek megnyerték a tornát, és géppuskával a levegőbe lődözve ünnepeltek Novi Sadtól Belgrádon át Nisig.

A következő lépés, amikor illír barátaim mikro és szocio szinten is beléptek, bekapcsolódtak az életembe, az egyetemista koromban történt, amikor rátaláltunk az akkor még non-stop üzemelő Sellő sörözőre a Corvin környékén, ahol már akkoriban, a 2000-es évek derekán semmilyen más nyelvhez sem hasonlítható, szkipetár mondatfoszlányokat is el lehetett csípni a szirén éneke helyett. A pultnál pedig, rendeléskor a büszke, fekete-piros sasos zászló (shqipe), és prishtinai rendszámok is visszaköszöntek, az emeleti szeparéban albán tévé ment, és ott ülésezett/kávézott/kártyázott a főnök baráti köre.

Emlékszem, ez az akkoriban nagyon posztavatngárd és posztmodern beütésű, nonkonformista, kultúrbalos bölcsész időszakunkban szívet melengető, „albán szállós“ élmény volt, hogy “Európa egykori Észak Koreája”, "az ország, ahol még ön sem járt", hirtelen ilyen testközelbe került (A hidegháborús időszakban valóban, ahogy azt a pécsi atnikváriumban kikukázott Albán elbeszélők kötetből is kiolvashattam, a Sasok földje állt a legközelebb ahhoz, hogy az orwelli 1984 , és annak minden nyomasztó rémátomása benne megvalósuljon. Azóta mondjuk már Enver Hoxha kővel kirakott nevéből (Enver) "Never" lett a maga helyén, és lassan már több magyar megy arrafelé nyaralni, mint "Horváthba.").

Őszintén remélem, hogy a sztalinista pártfőtitkárhoz hasonlóan szintén Gjirokastrában született, és viszonylagos szellemi függetlenségét, bántatlanságát a kemény években ennek köszönhető Ismail Kadare megkapja valamikor a nagyon kiérdemelt irodalmi Nobel-díat, és nem csak azért mert írt a vendettáról.

Nem sokra rá, pár utcával odébb, az akkoriban nagyon toleráns kilencker liberális bűnbarlangjában, a Kashmírban, majd a K2-ben kibővülve, dnb és goa partykon lehetett titoista reflexeiktől megszabadult, láthatóan rottyon lévő koszovói és tetovói (macedo-albán) lányokkal találkozni és akár együtt bulizni, akiknek barátnői a környező, akkoriban még virágzó peep show-k kabinjaiban is fel-feltünedeztek.

2008-ban YouTube kommentekben elsők között köszöntöttöm Koszovó-Dardánia függeltlenné válását a csetnik elnyomásból, és kötöttem első online albán barátságaimat.

Online után a való életben, fizikai valóságban is megjelent egy koszovár az életemben: Luan (lion), (nem Pesten, hanem Sopronban, Ausztriából átterjeszekedve) a büszke oroszlán, aki akkoriban Sopron city legjobb, legkiadósabb gyrosát csinálta.

A másik soproni, erősen kenderfüstös koszovár-albán élményem pedig a mai napig feledhetetlen Alba Hyseni koncert volt egy alteros szórakozóhelyen Sopronban.

Jóval később már, az egy ideje Judapestnek is gúnyolt vagy becézett fővárosba visszakerülve, vagy inkább a száműzetésből visszatérve jöttek a további “albán szállós” élmények is.

Granit Xhaka az Arsenalban és Shaqiri szerbeket kiejtő gólja utáni “sasozása” svájci mezben a rác B-közép előtt a 2018-as foci VB-n. A mintha „Kit basz meg a meg a beatbox/Paribas“-t éneklő, éretten is szép, csecses-faros koszovói énekesnő, Eli Malaj a balkáni rezesbandával (hervadt virágok illata bódít szerelmesen).

Dardan, a minimalista építész, a kilencvenes-korai kétezres évek Red Alert Zone-jának számító, népirtások színhelyéül is szolgáló Kosovska Mitrovicából, az Ibar partjáról akivel a Bartók Béla utcai mecsetben találkoztam, és vezettem körbe Budapesten több napon át.

Fotó: Alba Hyseni énekesnő

Végül a Teleki tér melletti nagyobb pékség és cukrászda, már a mahallés időszakomból, ahol tényleg jó a pizza, és ahol volt szerencsém a hires koszovói édességet, a trilécsét is megkóstolni, ami ráadásképp, kotyogósban főzött kolumbiai kávéval “adja úgy igazán”.

Albániai albánnal először, ha jól emlékszem Prágában találkoztam, egy felejthetetlen emlékű egyetemi-baráti kiruccanáson, egy századfordulós hangulatú sörözőben, aki kis és különleges nyelvekre fogékony fülével lehet, hogy kiszűrte, hogy magyarok vagyunk, és eljátszotta a Szomorú vasárnapot a bár zongoráján - aztán mire a szívünket megdobogtató játékára felfigyelve megkérdeztük tőle, hogy honnan jött, és mondta, hogy Albániából (ez még 2004-ben volt), úgy flesseltünk rá és cápáztuk meg, mintha talán a Marsról jött volna. Nyilván ezt manapság, a közelmúlt magyar turisztikai preferenciái változásainak, valamint az albán lek budapesti valutaváltókbeli megjelenésének ismeretében már nehéz elképzelni.

Némi magyarázatképpen az addig oké, hogy a partizánból pártfővezérré vedlett Enver-Never Hodzsa-Hoxha már-már Észak-Koreai (atomtöltetek nélkül) módra, hosszú időkre elzárta népét és országát a nagyvilágtól, azt viszont Kádárral ellentétben kötelezővé tette, hogy a hruscsovi enyhülés után itt már nem sikk orosz helyett legalább két idegen nyelvet kötelező volt minden diáknak tanítani. (Enver Hoxha kommunista diktátor és expartizán volt tudomásom szerint az első messzire, de még túl korán, túl messzire látó politikus, aki Kína irányába próbált nyitni – mondjuk főleg az SZKP XX. kongresszusa utáni enyhülés miatti nemtetszése okán, hogy Moszkva nemcsak hogy elhagyta, de kritizálta is a sztálinista kemény vonalas politikát…)  Ennek lettek köszönhetőek a későbbi dél-olasz (oda mondjuk még akár szekrényben is átúsztak-átmenekültek még a hardcore időkben “az Otrantói szoros kubaijai”) és olasz, osztrák, délnémet, svájci, angol és amerikai diaszpóráik pizzériákkal, pékségekkel, fagyizókkal, gyrososokkal, fogadóirodákkal, autómosókkal és James Belushival.

Aztán a hermészi sötétben és a szürke zónában a 90-es és 2000-es évek fordulóján átment hatalmi átrendeződésnek, a nehezen tanulható és akcentus nélkül alig beszélhető nyelvnek és az évszázadokon át megőrzött extra zárt törzsi klánszerkezetnek köszönhetően az albánok lettek egy időre a filmekben, sorozatokban a legesleggonoszabb főgonoszok az Elrabolva I-III-tól a Kobra 11-en át a James Bondot majdnem kinyiffantó Le Chiffre-ig.

Hiába hirdeti büszkén a koszovói felszabadítási hadsereg, az UCK az indulójában, hogy “annyi idős vagyok, mint Európa”, és tényleg, nem csak a szerbek és a Vojvodina and Kosovo sorsközösség miatt, hanem Apponyi Geraldine, Nopcsa Ferenc (Albániában kutató paleontológus, aki albán király akart lenni, míg az előbbi tényleg királynő lett), Janosh Hunjadi okán is minimum kedvelnek, de inkább szeretnek minket, magyarokat az albánok, szkipetár-siptár-arnót-orbonász-albán barátaink a mai napig negatív sztereotípiák mentén élnek a honi köztudatban.

Hiába kedvelnek minket arrafelé abból a földrajzi-urban legend tényből kifolyólag is, hogy a 90-es évek különféle háborúk, népirtások és válságok sújtotta nyugat-balkáni népeinek Budapest volt a „jugó Casblanca“, a háborús menedék, ahol Sam helyett DJ Palotai vagy DJ Cadik játszotta anno újra a talpalávalót, hiába mennek egyre többen a magyarok is az ottani tengerpartokra nyaralni, vagy a hegyekbe túrázni, albán barátaink, balkáni muszlimként (ami európaiság szempontjából állítólag kettőből nulla...) a mai napig fekete bárányok, főleg kisujj-eltartós körökben. Dacára például annak, hogy Albánia volt, a holocaust archives által is elismerten és dokumentáltan (bár olasz és nem német megszállás alatt) az egyetlen tengelyhatalmi ország, ami egyáltalán nem bántotta a zsidóit, hanem ősi, iratlan, törzsi hagyományait nem feledve szinte mind megmentette őket – (a balisták mondjuk éppen a szerbekkel voltak elfoglalva).

"legyen most mindegy, hogy a

körül-e, vagy csakugyan benne, dorogon az alul-

járóban ez nem volt kérdés, gondoltam, megalakul

velem a teljes részvétlenség, sajnáltam, hogy ebből

egyedül nekem jut ki a rossza, annyira rosszul

voltam és elesett, hogy ha csepp erőm még van szólni

szólok a barátomnak, hogy halasszuk máskorra szín-

helyszínelésünket, mint ez idén az albán cél-

fürdőzést, melyhez pedig már az albán nagykövet úr

is a szavát adta, meglett az albán kézírásos

meghívólevél, antedatált"

(Marno János: Az albán szálló)