Bosznia Hercegovinánaknak azon a részein, ami a balkáni muszlimok Biháccsal kezdődő és Ruméliáig terjeszkedő zöld félholdjába esik, valahogy máshogy, de leginkább lassabban telik az idő. Ez amúgy a tőlünk délebbre, vagy keletebbre eső országokról is nagyjából elmondható, de először, kézzelfoghatóan, ebben a vadregényesen szép és szomorú országban lett mindez megtapasztalható a számomra.

Valószínűleg azért is, mert a bogumilok és a renegátok földjén az idő múlását a XV. század óta sok helyütt nem a toronyóra könyörtelen, ellentmondást nem tűrő ütése, vagy a hosszabb-rövidebb harangszó jelzi, hanem a napi ötszöri ezán, a müezzin kígyóként tekergő, sokakat elbűvölő vagy ijesztő, a próféta híveit imára szólító hangja.

Ahol az imára hívó hang a domináns eligazodási pont, ott nem szembesül az arra járó óránként, vagy akár órák törtrésznyi időközönként az idő hol könyörtelen, hol éppen gyógyító múlásával, mert az idő folyása ott lassabb, könyörületesebb és türelmesebb, mint mondjuk egy magyarországi, történelmi belvárosban, ahol mindez az összezsúfolt, különféle templomok, és azok egymástól elkülönböződő istentiszteleti, vagy szertartásbeli rendjeit jelző, egymásba gabalyodó, vagy éppen egymásra kontrázó harangok zúgásában nyilvánul meg olykor.

Fotó: Alicja Posluszna

Bosznia-Hercegovina híres tranzitvárosában, Mostarban volt az első találkozásom a Balkán hegyei között megbújó Kelettel, amiről apám nosztalgikus úti beszámolóiból hallottam először, majd olvastam róla többet Ivo Andric, Dzevad Karahasan, vagy Mesa Selimovic írásaiban: török kávéval és a mellé felszolgált, mindenhol más nevű édességgel, változatos ízű burekekkel, lecsós rizses körítés helyett lepénybe töltött csevapcsicsával, minaretekkel, dzsámikkal, tekkékkel és dervisekkel, festői vízesésekkel, tavakkal és persze némi bazári hangulattal.

Emellett persze a a jugoszláv polgárháborúnak is nevezett délszláv háború nyomai is kikerülhetetlenek voltak akkoriban, mikor arra jártam, mint égre kiáltó, fájó sebek: a féllábú, mankóival már profi módon közlekedő invalidus a szomszéd asztalnál, a „Vigyázat, akna! ” táblák az utak mentén szinte végig, a fenyegető golyónyomok a falon, és a szétlőtt házak közepén felhalmozódott szeméthegyek. Ezek a komor, sajátosan fonák hangulati elemek az „Európa Laoszában vagyok” - benyomást is kelthették a gyanútlan, vagy felkészületlen arra tévedőben még akkoriban.

Nyilván, valami ilyesféle dolgok drasztikusabb megnyilvánulásától tartva kászálódtam le elég félszegen a buszról, mikor először odaérkeztem, a sivár, lepusztult, történelem dinamikájától magára hagyott külváros látványától letaglózva, ami az útközben beflesselt Neretva-szurdokvölgy vadregényességét hirtelen kegyetlenséggel írta felül, mintegy megelőlegezve azt a jártamban-keltemben megtapasztalt kétarcúságot, amely Mostar kettős osztatú etnikai és vallási szerkezetében nyilvánult meg a legkézzelfoghatóbban.
Hogy itt "East side" meg "West side" van, hogy a Római, vagy az Öreg-híd itt inkább, paradox módon elválaszt, és nem összeköt, mint mondjuk Mimár Szinán, a híres építész idejében. Itt, ahol a másik fél jelenlétét a maga furcsa monumentalitásában is jelezni hivatott, jól láthatóan nem lakkosságszám-arányos méretű horvát templom terpeszkedik a bosnyák minaretek fölé, még Róma dorgálását is kiváltva ezzel. Ahol egyszer véletlenül a nagy hőségtől és különféle hangulatfokozóktól, valamint a folytonos bolyongástól összekeveredve, véletlenül horvát kunával fizettem a bosnyák oldalon, mely óvatlanságomért egy maroknyi, nagyon összeválogatottan kis címletűnek tűnő érmét vágtak elém az asztalra, gúnyos, „neszebazmeg”-mosoly, és fenyegtő szempár kíséretében.

Mostarba nem csak a balkáni Kelet-feelinget kutató kíváncsiságom vitt el, hanem egyéb tényezők is közrejátszottak abban, hogy az első utam pár órányi benyomását, hangulatát kevesellve, vissza is tértem oda. Mostarba hajtott a kattogás is, a horvát dílerek zsugorisága miatt (menj a bosnyákokhoz, ha nem tetszik), meg persze szerettem volna kicsit egyedül lenni, más közegbe kerülni a közös, családi dalmát körút után. És nem utolsó sorban némi intellektuális indíték is felbátorított erre az első, magányos kalandomra: inspirációkat szerettem volna gyűjteni a szakdolgozatomhoz, melyben egy, a háborúk létmódján és történelmi dinamikáján filozofáló regény is elemzésre került.

Lenyűgöztek az Öreg-híd és a Neretva-part mutatványosai, a hídról, némi konvertibilis márka, vagy euró fejében leugró fiatalok, akiknek végül a kattogásom megszűnését is köszönhettem elsőre, aztán a folyóparton kacsázók, akik úgy ugratták a köveiket a sodró hullámokon, hogy azok végül a szemközti part szurdokfalába csapódtak, vagy a 40 fokban is hideg, sebes sodrású folyót merészen átúszó helybeliek, mintegy bizonyságát adva a nálunk is annyira ismerős, hetyke és vakmerő balkáni kivagyiságnak. Ördögi egybeesés volt, ahogyan pont akkor szólalt meg a maghrib/napnyugta imára hívó ezán, mikor épp egy folyóparti sziklateraszon ülve és füstölögve enyhítettem a kattogó agyam és felajzott idegeim állapotán.

Több mint egy évtizeddel az utazás után is emlékszem a különleges találkozásra Nereával, a spanyol fotóművész lánnyal és Olujával, a szerb sráccal, a sziklafalba vágott, egyszerre Monte Cristo gróf és a mesebeli rablók barlangjára emlékeztető Orient diszkóban, az Open Sesam-ban. Oluja először kihívott a tánctérről és sörrel kínált, aztán miután kiderült, hogy honnan jöttem, a földre köpött (innentől vette kezdetét a veszélyes álarcosbál-játékom necces terepeken).

Roppant hangulatos, helyi erők által favorizált, nem turistás, alternatív kocsmára is bukkantam az East side-on, a Marshallra, mely nevében egyszerre hajazott Josip Broz Titóra és központi helyre kifüggesztett fényképére, valamint a szintén helyben reprezentált hangerősítőre is. A Marshall falait a környéken feltárt bogumil sírok sajátos díszítő motívumait imitáló illusztrációk díszítették, a tulaja pedig odaértemkor éppen egyszerre locsolta slaggal hol a betont, hol az arra elhaladó turistákat, az elég gyilkos, 40 fok feletti hőséget valahogy ellensúlyozandó. A helyi erők eme alternatív gyűjtőhelyén rendelt fenn az emeleten, a zongora mellett Azer, a fogatlan díler is, zsáknyi ütős motyójával – így és itt értek sajátosan össze a város zegzugos részeiben hol szertefutó, hol éppen összegabalyodó szálak, egy letűnt korszak háború sújtotta szellemiségében.

A Dináridák közé bújt Kelet, Európa Laosza, bogumilok és pasák földje, ahol a szülők inkább lefizetik a gyerekadót (devshirme) beszedő hivatalnokot, hogy inkább az ő gyereküket vigye el, hátha a kicsi egyszer majd viszi végre valamire a családból a Fényes Portán, meg legalább egy éhes szájjal kevesebbet kell betömni... mindezek, és még sok minden más furcsa vagy épp vonzó benyomás összessége ez az általunk is megszállt és csatolt ország, ha visszagondolok rá.

Ez a mozaikos etnikai szerkezetű, tördelt és szabdalt domborzatú vidék, egy másik aranykor, vagy visszavágyott kor végét is jelképezi nekem: Bosznia – Hercegovina lett végül az Osztrák-Magyar Monarchia Afganisztánja, az a túl kemény terep, ahol az Öreg-hídon átsétáló, agg Ferenc József császár fotójával és Csontváry híres festményeivel reprezentált korszak végül visszavonhatatlanul megfeneklett.