Photo by Luo Yang

Részlet:

(...)

Mentségemre szólhat, hogy a történelemtanítás kis hazánkban, nyilván, az ókort leszámítva, a magyar és az egyetemesnek mondott európai történelemre fókuszál egészen az újkorig és a legújabb korig – így hát jobb híján csak úti könyvekbe és felszínesebb publicisztikákba való közhelyek jutottak (agyagkatonák, mandarin-hivatalnokok és írnokok, Han dinasztia, ópiumháborúk, az utolsó, filmen is megörökített, ópiumfüggő kínai császár, Csang Kaj Sek és Mao Zsedong, kung-fu és tai chi etc.) a Mennyei Birodalom szinte dermesztően és hátborzongatóan tornyosuló, emberi ésszel felfoghatatlan nagyságából (csak viszonyításképpen: a római, de még a perzsa Achaimenida birodalmat, vagy az arab kalifátusokat azért sikerült valamennyire megemészteni, de Kína esetébe ez esélytelen volt, vagy inkább meg sem próbáltam). Ez annyira így volt, hogy a híres-hírhedt, szűrőnek számító ókor szigorlaton, ahol különösen genyák tudtak lenni egyes vizsgáztatók, azt a fránya 2 kínai tételt próbáltuk megúszni (amúgy is belefulladtunk a tananyagba), de még a jóslócsont feliratokat is úgy súgta meg nekem valaki a szigorlati írásbeli teszten, mások meg azzal hencegtek vagy blöfföltek, hogy, mivel Kína ókori történelme még egyes nagy respektű tanároknak is sötét folt volt, ahol éppen egy személynévnél elakadtak egy ókori Kelet szóbelin kihúzott Kína tétel esetén, akkor a merészebbek állítólag pont abban az időben Japánban és Dél-Koreában zajló foci VB koreai játékosainak neveit dobták be az elfeledett kínai hősé helyett....

Ebben az intellektuális tehetetlenségemben annyi mindenesetre átjött, hogy itt tényleg, és nem csak közhelyesen egy külön világról van szó, ahol még az írás – olvasás alapvető kulturális öröksége, vagy a nyelv működésének logikája is teljesen más, így félelemmel elegyes tisztelettel és idegenkedéssel inkább a másik nagy óriás, India irányában próbálkoztam, ott valamivel befogadóbb is tudtam lenni, ám hiába, mert igazából ott is nagyon komoly, néhol áthatolhatatlan korlátokkal és akadályokkal kellett idővel számolni, vagy váltak ilyen makacs tényezők időközben, elég hamar nyilvánvalóvá....

Aztán, évekkel később, köszönhetően egy kevéssé ismert magyar alkotói filmnek, a Közel a szerelemhez-nek, ez a dermesztő, geoplitikai, kulturális, globális nézőpont egyszer csak mikrotörténetire, emberi perspektívájúra váltott, így a filmet nézve egyre nagyobb érdeklődéssel figyeltem a fiatal magyar rendőr félszegen bimbózó, de végzetesen egyirányú szerelmét egy tényleg nagyon szép kínai lány iránt, akit persze hol máshol, mint az azóta „biztonsági okokból” bezárt, a maival épp átellenben terpeszkedő Sárkány piacon látott meg. A film drámája többek között abban is állt, hogy a filmben bemutatott 2 világ nem tud összeérni, mert lehetetlen összeérnie, még a végtelenben sem találkozik, mert az már bőven nem emberi, vagy emberfeletti gátakban is ütközik...

Pár évvel később aztán, Krasznahorkai László: Az urgai fogoly című regényét olvasva, a lehengerlő szépségű kínai művésznős jelenetnél számomra a film inkább csak sejtetett igazsága kétszeresen is igazolást nyert, hogy ugyanis ez a felállás oda-vissza, se hazai pályán, sem idegenben nem működik, nem is működhet (bár a Megy a világ című jóval későbbi kötete Sanghajos részénél annyira már nem érzem ezt olyan végzetesnek, végzetesen távolinak, csak ésszel felmérhetetlennek), mert nekünk, közel-keleti gyökerű spiritualitással bíró, európai embereknek a távol-keleti kultúrák iránti, főleg kultúrcsömörökből, félreértett közhelyekből és elidegenedésből fakadó nagy fellángolásaink, elvágyódó érdeklődéseink során csak a csacsogó felszín, a spirituális cukorkák, a lenyugtatózott tigrises úti beszámolók, szárik és japán whiskey jutnak osztályrészül, mert ebben a fellángolásban a két világ között egy vasfüggöny sokszorosányi, makacs és kikerülhetetlen akadályba ütközik mind a felszínes, az ösztönös (Ganésa perui kokót szippan az ormányába az üvegasztalról), vagy az intellektuálisan mélyre ásni kívánó, ám csak kapirgálni bíró érdeklődés, dacára az egyre áthatóbb és intenzívebb globalizációnak és az ázsiainő-fétis divatnak, netán a jóga kurzusoknak vagy a vegán éttermeknek....

(Talán 10 év tényleges elmélyülés, vagy egy közel emberöltőnyi ott-lakva-átélés karcolhat valamit azért, de szerintem akkor is csak jó szándékú bolond idegenként tekintenének a próbálkozóra, nem lehet egy tél alatt szamurájjá válni, mint Tom Cruise....)

Persze, ha az ember megcsömörlött, kiüresedett, netán elidegenedett ezek a felszínes élmények és találkozások is tudnak mégis valamit jelenteni, ám ha csak a saját példámat nézem, hogy is vagyok / lettem én az új muszlim hitemmel az elmúlt 6 évben, amely bár idegenebbnek és démonikusnak van kikiáltva, mégis jelen van 1300 éve az európai történelemben, vagy a saját történelmünkből is bekebelezett vagy másfél évszázadot (amely időszakot pedig az egyre erősebb iszlamofób hisztériák és babonás berögzülések okán részben el akarják tüntetni, részben át akarják hazudni....) , szóval ha saját magamat és az új, vagy nem is annyira új hitemet nézem, 6 év után is bizony nehezen áthidalható különbségeket és nehézségeket érzek, mondjuk kattosabb arab testvéreim vallásgyakorlatával, felfogásával összevetve (nincsen olyan, hogy másodosztályú muszlim, kedves Abdullah, még ha nem is tud az illető arabul, mert az iszlám nem arab vallás, több nem arab népnek és birodalomnak is köszönhető a mai elterjedtsége: perzsa, mogul, török, úgyhogy kérlek, ne nézz rám megvetően, vagy ne nézz ki a mecsetből, ha esetleg fülhallgatón hallgatom a pénteki szónoklatot szinkrontolmáccsal....), abban a hitben, ami mégiscsak a szüleimtől kapott vallásommal egy tőről fakad, akkor inkább bele sem próbálok gondolni, hogy ez miképpen esik meg egy távol-keleti vallás kapcsán...

Vagy egy kézzelfoghatóbb példa: már a nyugati és keleti keresztények között is vannak alapvető felfogásbeli különbségek, mert míg az individualista nyugati Isten színe elé járulna, felemelkedne hozzá nagy merészen, addig a keleti keresztény a többiekkel együtt énekelve a liturgiát, az angyalok karává változik, így „lehívja” Istent.

Addig értem én, hogy különböző ideológiai, történelmi, történelmileg traumatizált, szociokulturális okokból Isten-hitüket vesztett vagy elhagyott embereknek szimpatikus spirituális kiút lehet egy olyan vallás, amiben ábrahámi fogalmakkal és kategóriákkal mérve nincsen kimondottan Isten, ám, hogy ez mennyire passzítható akár már a reneszánsz vagy a felvilágosodás velünk öröklött kulturális kódjaival, nos itt már támadnak komoly kétségeim.....

Így hát hiába ragadott meg a zseniális Weöres Sándor elmélete a doktori dolgozatában arról, hogy a vers maga és a rímek is a mandarin nyelvből születtek, hiába volt nagy és korábban nem tapasztalt kaland Lao-Ce tanításából egy kis ízelítő kapni, Sanyi bácsin átszűrve, hiába adott új nézőpontokat, tudtam újabb és újabb kérdéseket feltenni, valamit kompenzálni a Kínával kapcsolatos riasztóan nagy üres hely miatt bennem, mégis félelemmel elegyes tisztelettel és hódolattal éreztem, hogy akár ha erre az egész életemet rá tudnám tenni, az is nagyon kevés volna, mert itt nem csak az információ hiányáról volt szó, hanem teljes gondolkodásmódomat, szellemi-lelki koordináta rendszeremet kellett volna szinte teljesen átalakítani, ami már bőven több, mint dekonstrukció, pedig az sem egyszerű feladat. Mert hiába volt óriási, magával ragadó, semmivel össze nem hasonlítható élmény, mégis, valahol legbelül, végig valamennyire idegennek is éreztem az egészet. Illetve, ha újfent magamba nézek, rosszabb, vagy inkább ösztönösebb pillanataimban, bár amúgy tudok viselkedni, ha „elkap az ideg, vagy a klemmer”, túl vad, nyers, tohonya és böszme vagyok ehhez a kifinomult kultúrához, kicsit Caliban-i beütéssel képes vagyok kattogó nikotinelvonásom enyhítésére az ebben a kultúrkörben is szinte már szent teát is elszívni: nem is elefánt, hanem vadkan vagy dúvad lenni a porcelánboltban, stílszerűen... Így hát meg sem mertem próbálni, pedig akkoriban a fokozatosan talaj- és origó vesztett, zavarosan tévelygő, az űr betöltése helyett az űrt tovább tágító időszakomban voltam, tehát tökéletes prédája lehettem volna egy spirituális csapdának vagy zsákutcának és keserű csalódásnak.

Mindegy, lapozzunk, most jelenleg úgy vagyok, hogy Ji Hüa kínai társadalmi-politikai-mindennapi valóságba bevezető írása után majd elolvasom a Szép asszonyok egy gazdag házban-t is...