Monoton maraton a vadkeleti végeken. A magyar ember nagy figyelmet szentel a rekordoknak és díjaknak, melyek oly sokszor bizonyultak a kis kelet-európai népek frusztráció-kompenzációinak, így kissé csodálkozunk, hogy a leghosszabb magyar film, ez a négyszázötven perces monstrum alig van jelen a köztudatban. Jobban mondva inkább az lett a sorsa, mint a hasonlóan elszállt magyar bölcsészkedésneknek, melyekre csak elborult esztéták, harcos feministák és elszállt bölcsészek (mint a cikk írója) képesek rágerjedni. A filmet a politikai okokból eléggé elcsúszott bemutatója után Magyarországon a többség részéről értetlenkedés fogadta, Gálvölgyi paródiája is jobb híján arról szól, hogy a film első etapjában több tehenet látni, mint embert.

Igazából a ’80-as évek szellemi termékéről van szó, a magyar underground-újhullám egyik gyöngyszeméről, mely azonban a cenzúra meg a politika miatt csak a 90-es évekre készülhetett el. Tarr Béla filmje, a Sátántangó Krasznahorkai László azonos című regényéből készült, és az azóta kultuszkönyvvé lett viharsarki mágikus realista vízió évekig csak arra várt, hogy értő rendezői szemek olvassák ki és valósítsák meg belőle a rafinált kínvallatás újabb eszközét. Krasznahorkai és Tarr, egy rendkívül nehezen emészthető és elborult szerzőpáros, a nagyon durva végletek emberei. Vagy a „Fingom sincs róla, hogy miről van szó, haggyatok má’ ezzel!”, vagy az „Asztakurva bazmeg, ez totál hazavágott” – hatás, tertium non datur. A két szerző nyolcvanas évekbeli munkáiból már kitűnik, hogy nagyon egy rugóra járt az agyuk akkoriban. Rendkívül vonzódtak a lepusztult iparvárosok áporodott szagú ivóihoz, azoknak minden jellegzetes figurájával együtt. Főleg korai alkotásaikban általában esik az eső, vagy köd van, vagy fagy van és kivert kutyák, lecsúszott emberek, alkesz csavargók és besúgók kóborolnak, baktatnak és bukdácsolnak mindenfelé: Ólomszürke, október-novemberi, enyhén apokaliptikus szocreál hangulatképek valami ki tudja merre derengésfélében. Az egy időben nagyon termékeny író-rendező szerzőpáros egyik legismertebb közös munkája a Sátántangó, mely hét és fél óra hosszú, ám a film sztoriját egy laza órába össze lehetne sűríteni. De miről szól az a további hat és fél óra? Na itt ugrik a majom a vízbe, mert „amiről” az a maradék szól, az a bölcsészek közül is csak a legelvetemültebbeket képes megmozgatni, mi több, lázba hozni, olyanokat, akinek még Tarkovszkij is lájtos néha, akik Csehovot azért tartják nagy írónak, mert dramaturgiai töltetet adott az unalomnak.

A józan és minősített többség kedvéért, akiknek kimaradt a Sátántangó az életéből, röviden összefoglaljuk a cselekményt: a film egy Isten háta mögötti telepen tengődő kisközösségről szól, akik állattenyésztésből próbálják eltartani magukat, és mikor megkapják kevéske pénzüket, máris feltűnik a színen két hétpróbás gazember, a Körös-parti álpróféta és segítője. Ők valami falanszteres dajkamesével próbálják megszabadítani a teleplakókat a pénzüktől, ami sikerül is, utána jön a kiábrándító szembesülés, egy öngyilkos kislány, meg a besúgó-vonal. A film harmada ehhez képest arról szól, hogy valaki vagy valakik mennek a városból a telepre, a telepről a városba, otthonról a kocsmába, a kocsmából haza, a telepről a kastélyromhoz stb., a másik harmadát a Tarr Bélás ouvre tölti ki, a jellegzetes kocsmafíling, táncjelenetekkel, performanszokkal, idült alkoholistákkal, a harmadik harmadból jön össze a valamiféle sztori, meg egy-két megdöbbentő, nyomasztó epizód.

Maga a cím is hangzatos bár, de jókora értetlenségbe is ütközhet, igen, itt valami sátáni játszmáról van szó, a pusztai szocializmus rothadásáról, de szó sincs itt utolsó ítéletről, apokaliptikus díszletekről, nem jön Reagan úr fehér lovon, csak szánalmas leépülésről, feltartóztathatatlan tönkremenetelről, ördögi predesztinációról. A kátyúkról, szemetes utcákról, összehányt, füstös kocsmákról senkinek sem a tangó ugrik be elsőre, a haláltánc is csak sokadjára, de Borgestől tudjuk, hogy a tangó az argentin külvárosokban, nyomornegyedekben született meg, és onnan kiindulva hódított meg akár modoros magaslatokat. A film egyik koncepciója az volt, hogy körülbelül olyan hosszú legyen, amennyi idő alatt el lehet olvasni a könyvet, hát a regényt megemészteni se kis mutatvány, így a film sem akart lemaradni mögötte. 

Talán nincs is még egy, az eredetit ilyen szorosan követő adaptáció, mint ez: a film tagolásában is követi a regényt, a fejezetek végén a narrátor, aki nem más, mint Járai őrnagy, Darth Vader és Maci Laci egy személyben: Hollósi Frigyes elmondja a regény idevágó, nem túl rövid mondatát. Az egyikben sikerül a felkelő napot egy templom félreeső lépcsőjéhez felbaktató nyomorult koldushoz hasonlítania, ami ritka sötét poétikai bravúr! Krasznahorkai egyébként félig-meddig a saját emlékeit írta meg a Sátántangóban, ugyanis a Gyula és Kétegyháza között található Szent Benedek telepen volt éjjeliőr, szarvasmarhákra vigyázott, de leginkább elborult könyveket olvasott és antropológusi buzgalommal tanulmányozta a teleplakók életét. Itt nem akarjuk a Dichtung und Wahrheit unalmas problémáját újra körüljárni, úgyhogy szemügyre veszünk egy-két jellegzetes szereplőt.

Válogatott bandáról van szó, tagjainak nemes jelleme az álmaikból, a tudattalan homályából és a delirium tremenseikből ismerhető meg leginkább. Schmidtné a willendorfi Vénusz a cefrétől kőkorszakivá butult agyú közösségben, ezeknek a csont alkesz, pislákoló férfiasságú kísérteteknek a szexusában ő Monique Covet és Mária Terézia egy személyben. Ő csalja elő Halicsné rejtett leszbikus hajlamait is, mert Schmidtnének olyan ingerlő és motívummá nemesedő csöcsei vannak, mint a trafikos nőnek az Amarcordban. Ez az erősen telt és szeszélyes nőszemély a bikája mellett még Futakit és az iskolaigazgatót is bolondítja a telepen, de igazi vágya, hogy titkos szerelme, Irimiás eljön érte és elviszi magával a városba. Remek! Megpróbáljuk keresztezni Madame Bovaryt és Irinát A három nővérből, ám végül csalódottan tapasztaljuk, hogy mindezt „az olcsó kölni és valami pállott bűz együtteséből felszálló kísérteties trágyaszag" lengi körül. Halics a gyáva féreg tipikus esete, a minden lében kanál mitugrász szeszkazáné, aki az elfojtott homoszexualitását ripacskodással próbálja kompenzálni. A mintául szolgáló Halics valójában párttitkár volt arrafelé a Rákosi-rendszerben és ’56-ban a telepre menekült "a forradalmárok" elől; de nevéről, galíciai áthallással, a Lenin-fiúra és a bosszúálló ávósra is asszociálhatunk. Nála már csak vészmadárkodó, álszent felesége idegesítőbb alak.

A Doktor a film egyik legérdekesebb, kétértelmű figurája. Elképesztő mélységekbe sikerült lezüllenie, egy totál leépült, emberundor legmagasabb fokára jutott alkoholista lett belőle, aki már nem is veszi a fáradtságot, hogy bemenjen a kocsmába, ha le akarja inni magát. Nem, ő hetekkel előre betáraz pálinkából meg cigarettából, ki se mozdul otthonról, csak a teleplakókat kukkolja, meg egész nap csontra szlopálja magát, aztán pár óra blackout után újrakezdi. Odújában egy pumaketrecre emlékeztető állapotok uralkodnak, az iskolaigazgatóval ketten ők a korabeli bukott magyar értelmiségi elkeserítő példányai. Irimiást karvalyorra és romános csengésű neve már alapból rendkívül gyanússá teszi, Irimiás ugyanis a hermészi sötétből bukkant elő társával együtt, mindketten szeretnek a zavarosban halászni: Irimiás, a kötegyáni álmessiás, és csulafülű samesza, Petrina - emberhalászok ők is, mint az apostolok, csak ők besúgókat szerveznek be a rendőrségre. Krasznahorkai rendszerellenes, sátáni mitológiát teremt korai regényeiben, és előszeretettel fordít ki, vagy értelmez újra Bibliai szereplőket, motívumokat. Irimiás lehet egy román Jeremiás próféta is, "a simulékony, lehúzós hazugláda", aki dörgedelmeivel és siralmaival jól beszaratja a kocsmában éppen boot-oló társaságot, és kihasználja egy kislány tragédiáját ördögi terveihez. Igazi minden hájjal megkent oláh szélszámolóval van dolgunk, aki mellékállásban rendőrspicli és író is, kémjelentéseiben gonoszul őszinte tükröt tart a telep bárgyú és alattomos lakói elé. (A filmben Víg Mihály, a Balaton együttes énekese és a Sátántangó zeneszerzője alakítja Irimiást.) Az iskolaigazgató a film szereplői között a legalját képezi, egy onanista, aberrált, öreg kecske, aki csak a malomban kurválkodó Horgos lányoknál nyalhatja meg a sót. Alakját nagyon érzékletesen mutatja be Irimiás kémjelentése: „Ha egy vízbe ugrani készülő az utolsó pillanatban még esetleg tanácstalanul töprengene a hídon, ugorjon-e, vagy ne, azt javasolnám neki, gondoljon az iskolaigazgatóra, s mindjárt tudni fogja, hogy csak egy lehetősége maradt: az ugrás.(…) Gyávaságát öntömjénezéssel, üres gőggel, vérlázítóan korlátolt ostobasággal orvosolja. Hajlik az érzelmességre, az idétlen pátoszra, ahogy az már onánikus pofáknál lenni szokott.” Ezt a nem gyenge felhozatalt még a gejl és modoros udvarlása tetézi, ahogy annak a Schmidtnének a tiszta jelleméről beszél, aki több faszt fogott, mint kilincset.

Terjedelmi okokból nem állt módunkban minden szereplővel foglalkozni, a filmes formanyelvbe és szakkifejezésekbe meg nem akarunk belekontárkodni, észrevettük ugyanis, hogy a vágás kapcsán talán téves és hiányos előismeretekkel rendelkeztünk így inkább a személyes élmény tolmácsolására hagyatkoztunk. Hatást tekintve Kraszhahorkainál az indázó és óriási kígyókként tekeredő mondatok, valamint a becsavarodott, monomániás elbeszélés-technika rántják magával az olvasót (ha hagyja, vagy ha bírja) a szövegvilág sivár, nyomasztó, körkörös monotóniájába. Tarrnál az idő idegtépő lassúsággal múlik és teszi ugyanezt, mert amikor a néző már feladta a végső ellenállást is, és csak bambul a vászonra, akkor magával rántja ez az ingovány, rothadó világába szippantja, így idővel már az sem feltűnő, ha az ember 10 percig néz egy ablakkeretet. Itt így lehet akklimatizálódni az alkotói univerzumba, ez nem a Varázshegy!

Tarr Bélának sikerült egy olyan filmet összehoznia, amit nem lehet józanul végignézni, ahol a szereplők nagy többsége elidegeníti magától a nézőt, az ínyencek is csak Temessy Hédit hiányolják belőle, amely alkotás egy nagy vízválasztó lett a filmeket szeretők, de még az elvontabb filmekre gerjedők között is. Kicsit olyan, mintha nyolcszorosára lelassított Roncsfilmet a Viharsarokba költöztették volna, de ettől még egyedi és megismételhetetlen része a ’90-es éveknek. Valójában egy igazi hungarikumról van szó, remekül el lehet sajátítani belőle a modoros savazás technikáját, van jó pár felejthetetlen jelenete meg aranyigazsága, melyek bármikor képesek feldobni egy BTK-s házibuli, vagy a Cirko Gejzír hangulatát.