„A Gonosz felvette az Idő álnevet… Az unalom betekintést ad az örökkévalóságba, mely nem a legyőzött idő, hanem csak annak romjai. “
(Emil Cioran)

A 2009-es több felvonásos “legénybúcsúm” után, annak tapasztalatait nem feledve, és főleg az első, hosszú távú bentlakásos „intenzív önsimereti tréningem” keservesebb, keményebb pillanataiban, , az a makacs elhatározás született bennem,  melyet persze később szertefoszlott, hiú ábrándok is tápláltak, hogy egy kelet-balkáni hosszú portya keretében vonattal elcsavargok egészen a bolgár tengerpartig, a hosszú utat pár kisebb nagyobb romániai megállóval-kitérővel megspékelve, életem első igazán cudar időszakának mintegy kompenzálásaképpen

Megfogadtam, hogy a fíling és a buja emlékek kedvéért visszanézek Aradra, és a Burgaszig tartó járat megállóit szemlélgetve azt is, hogy megnézek egy-két útba eső, dél-erdélyi szász várost is, ha már 2009-ben a Királyhágó, alias Bucea-Bucsatetőnél elköltött, egyre feszültebb apa-fiú ebéd miatt a történelmi földrajzi értelemben vett Erdélynek csak a kapujáig jutottam. Nagyszebenben mondjuk pont nem állt meg a vonat, de Segesvár – Sighișoara – Schäßburg olyan hangulatos étvágygerjesztőnek bizonyult, plusz Szebent ahogy megelőzte a híre, iIlletve Móricz Erdély-trilógiája (de erről később), aztán a a híres szász vásávárostól nem messze született Emil Cioran legendája is mindehhez, hogy egy cirka 60-70 kilóméteres hermannstadti kitérő mellett döntöttem. A szerintem a legszebb, de a magyar történelmi emlékezet / turisztikai érdeklődés szempontjából félperiférikus szász várost egy Szobathely-Zalaegerszeg kategóriájú személyvonaton zötyögve értem el, ahol sikerült is egy olcsó, fapados, de a város szimbólumának számító óratorony majdnem tőszomszédságában levő panzióban tanyát vernem.

Utam elején Aradon még nagyon feszengtem-szorongtam a fél év intenzív, majd fokozatosan feloldódott intézményi izoláció után, Segesváron már enyhült a dolog, de igazából Szebenben, főleg a késő középkori óváros látványától és hangulatától szinte letaglózva  tudtam turista, vagy utazó üzemmódba átkapcsolni (Azért valamennyire mégis csak magyarként, ahol a mongol és főleg az Oszmán-kori hadjáratok áldozatául esett, vagy a Felvidékre / Erdélybe szakadt a középkor nagy része művészettörténeti értelemben, a vidéki sárga templomok és barokk óvárosok országából kiruccanva sikerült Hermannstadtnak ezt az üres helyet betöltenie). Vettem is ott magamnak egy nem Criterion kiadós, magyar nyelvű, de romániai kiadású könyvet: Eginald Schlattner Fejvesztett kakasát, ami egy másik szász városban játszódik a második világégés alatt, és a regényt a Fekete tenger partján, hosszú portyám utolsó napjaiban olvasva esett le, „jött meg érzésben”, hogy mélyebben mi is volt az, ami Szeben szűk, macskaköves utcáit róva annyira megragadott.

Fotó: Emil Ciuperca: The book carrier - Sibiu RO

Ebben az átkapcsolódásban két, illetve szigorúbban véve három érdekes figurával, egy székellyel, egy havasalföldi-valceai echte románnal és egy itt ragadt szásszal való találkozásom, maladyipe-élményem segített leginkább, mert párszor még itt is hajlamos voltam kajakómába (főleg egy kiadós ciolan cu fasole, vagyis babos csülök román módra után), majd panziós döglésbe -finomabban szólva sziesztázásba menekülni az utazást megelőző hónapok így-úgy kísértő, nyugodni csak nem hagyó élményei elől.

Geryvel, a tősgyökeres, vagy echte szebeni, akkor már nyugdíjas szász jazzdobossal a Kafka nevű jazz klubban, a Piata micán, a kis piactéren találkoztam aki ugyan nem lett multimilliomos, de zenei tehetségének köszönhetően óceánjáró hajókon is fellépett, majd a hardcore-abb éveiben még a bukaresti Cismigiu parkban (ami helyi viszonylatban, rokokós túlzással, de körülbelül olyan, mint a Városliget a székesfővárosban) is csöveskedett. Hogy miért nem repartiált, vagy inkább vásároltatta vissza magát az NSZK-ba, mint az erdélyi szászok nagy többsége, azt tapintatból, illetve az egyre jobb hangulat kedvéért inkább nem kérdeztem tőle. Ám azt remekül sikerült megvitatnunk, hogy Szeben két féktelen, de izmos pedigréjű dúvadnak is a vesztőhelye lett, II. Rákóczi Györgynek, aki itt szinte térdig gázolt az erdélyi szászok évszázadokon át oly féltve őrzött szabadságjogaiba és autonómiájába, valamint Nicunak, a nagy kondukátor, vagyis Csau fiának, akit apja jó dolgában a város polgármesterévé nevezett ki. Az egyre jobb és fesztelenebb hangulatú sörözés végül egy görbe kitérővel ért véget, Gery és jómagam, mint két beates magyar úr, taxiba pattantunk és meg sem álltunk a lupanárig, vagyis a helyi night clubig, ahol sikerült a már a bolgár tengerpartra szánt pénzem egy részét elvernem....

A másik találkozás, majd a vele való csavargás folyományaképpen a harmadik, Mircea-val esett meg, egy belvárosi söröző pincéjében, ahol ő, már eléggé kapatosan kiszúrt engem, majd leszólított, vagy inkább derült égből a villámcsapásként, amúgy angolul, rám kérdezett, hogy : „Ki vagy te, őrült vagy?” Wtf???.... „Mert én őrült vagyok, és ha te is, akkor két őrült csak szót ért egymással!” Én erre persze, meg hát már volt is a tartályban ez-az, a kötelező hatásszünet után vettem a lapot, és kapcsolódtam hozzá.  (’Micsoda műsor lesz ebből baszki, csak taktikusan elvégre egy minden hájjal megkent románnal van dolgom...’) Aztán ki is jöttem, talán túl hamar a Cioran-kártyával, amire aztán ő nézett egy nagyot, hogy még egy őrült szóba került. Persze nem sokra rá már megkérdezte kábé ilyen: „Honnan gyüttél édesegykomám?” – stílusban, hogy mi szél hozott oda, én pedig, gyanút még nem keltő, rövidebb mérlegelés után (’Ki ez te, wazz, jó lenne még mozizni a fószert, meg valami közös fless... ki tudja mit hozunk össze akár...’) gondoltam: csak ne induljak hendikeppel, vagy éppen teremtsek egy országnév kimondásával szakadékot kettőnk között, a nagyobbacska, görbe orrom és az állítólag néha pergamenszínű bőröm tudatában, meg ha már Erdélyben vagyunk, Szamosújvártól nem is olyan messze, akkor mi lenne, ha örmény lennék? Persze nem anyaországi, hanem diaszpórás, igeeen, ausztriai örmény Eisenstadtból, Tigran Barbasyan, Haydgasse 5/B – és megette baszki, frankón még ezt a kamucímet is elkérte tőlem, és én megadtam neki. ÁTVÁGTAM EGY ROMÁNT, VÁGOD?! – ráadásul egy Regátbélit!

A mesém jó darabig kitartott, mivel töri szakos koromtól kezdve vonzottak a kis és különleges, hányattatott sorsú népek, nem beszélve arról, hogy Erdély történetére a középkortól kezdve specializálódtam, sőt pár évvel azelőtt kezdtem a románokról is egyre többet megtudni, kutakodni, kikukázni - gondolom ki akarván vagy tervezvén ugrani akkori életem zuhanó repülőgépéből, vagy inkább nagyon nagy buktára álló meccséből...

Fotó: Benedikt Ernst

Ez alatt az álarcosbál-szerepjátékom alatt, Mircea óvatlan megnyilvánulásait alaposan figyelve, volt szerencsém a havaselvi oláh, vagy szebben mondva vlah karaktert még jobban megismerni. Milyen is az, amikor egy román fesztelenü elő meri adni magát, és nincs alávetve reality check-nek, tehát kedvére hazudozhat, játszmázhat, műsorozhat.... ez egészen addig elég tanulságos és szórakoztató volt, amíg elő nem kezdte adni – egy magyarnak, igaz osztrák-örmény álruhában - a nagyromán kesergőt, hogy szegény Romániától mennyi területet elvettek (sic!!!), főleg a csúnya oroszok, leszakították Moldáviát, meg a Duna akkermani ága.....Na baszki, ott már majdnem eldőlt bennem a borjú, az évek óta drasztikusan fogyó magyar érzelmem hirtelen ébredezni kezdett.... Aztán Mircea komám elvitt egy Kis piac téren levő teraszos, fancy zenés szórakozóhelyre, ahol a biztonsági őrt Csabának hívták, és bevallom férfiasan, nagyon megörültem Csabának, olyannyira, hogy magyarul köszöntöttem, és kezdtem vele kedélyesen beszélgetni. Balkáni műsorom, örmény-ármányom, csiki-ciuc-i játszmám itt hirtelen véget is ért, mert miután az első magyar nyelvű mondat elhagyta a számat, Mircea úgy nézett rám, mintha legraffity-ztem volna az UNESCO-listás moldvai (kívülről) festett monostorokat....

Utána mondhattam én már, hogy idővel Magyarországra járattak a szüleim iskolába, meg hogy „Eisenstadt ist nur 17 Kilometer entfernt von der ungarischen Grenze”.... lőttek a show-nak. Nem mintha román barátunk utána a torkomnak ugrott volna, főleg Csaba védőszárnyai alatt nem, de érezhetően visszább vett és hűvösebb lett. Csaba viszont nagyon megörült nekem, leült az asztalunkhoz, simán beszállt a beszélgetésünkbe, tudott szinte minden témához kapcsolódni, olyannyira, hogy még szívni valót is tudott keríteni nekem a görbe estéhez, ami még valami extra dolggal meg is volt bolondítva....

Hála Csabának és a kézbesített rakétáknak olyan mozit, mondhatni “Cioran-flesst” éltem át, amihez hasonlót azóta sem: bolyongtam én is össze-vissza az egyre hajmeresztőbb gondolati asszociációimtól hajtva, egész éjszaka, az egykori várfalak, a kis és nagy piactér, a lutheránus templom, valamint a város egyik jeképének számító torony koordináta rendszerében, mint egykoron az álmatlanság kígyóitól, netán már a pszichózistól kínzott filozófus.