Kissé feszült, de mozgalmas reggelre ébredt a mahalle, az egyszerre hírhedt és vonzó környék hírében álló nagyvárosi kerület. A munkába vagy éppen kutyát sétáltatni igyekvő lakók arcán némi idegesség tükröződött, ugyanis az éjjel ismeretlen eredetű elkövetők lábpsray-vel graffiti-zték össze Filimon Sârbu és Hariton Pescariu munkásmozgalmi hősök szobrait a szomszédos lakóparkban, így próbálván mérgezni az elég tarka etnikai összetételű környék lakóinak törékeny békéjét. A fekete pólós kerületőrök így aznap reggel hosszabb eligazítást kaptak, mert a „Práter utcai prátoló” után újabb közterület-rongálók kezdtek arrafelé garázdálkodni.

Ahogyan az ember ingerekre vadászva végigjárja a mahalle utcáit, a nyüzsgő reggeleken Tarr Béla filmekbe is beillő képsorok, vagy a dolgos nagyvárosi lét villanásai taglozzák vagy éppen nyűgözik le: az utcákat már tisztítják a köztiszaságiak és a közmunkások, aztán kikerülhetetlenül szembe ötlik a „csövik”, a homeless-ek és clochard-ok vert serege, ahogy az összepréselt alumínium dobozokkal tömött batyuikkal várják az azokat bevaltó kisbolt nyitását, torokszorító nyomorúságban, ahogy a kutyások ellepik az arra kijelölt parkokat, ahogy a roma segédmunkások a hentesnél kolbászt vagy hurkát reggelizve készülnek a napi robotra, de épp el lehet kapni az eldugott lakás-zsinagógájukbol ima után pont hazafelé tartó haszidokat, vagy a késeket, öveket, konyhai árucikkeket eladni igyekvő Gábor cigányokat is, akiknek az asszonyai a hosszú keleti vándorlás és gyökerek emlékét tükröző, kicsit a szárikra emlékeztető, élénk színű ruháikban kísérik az uraikat piacozni.

Mihran Malikian magába szívta az egyszerre mumbai, szikszói és balkáni hangulatú, szűkebb környéke levegőjét, és barátja elé sietett a Csalogány térre, hogy együtt egy hosszabb, inspiráló és felfedező jellegű sétára induljanak a kerület legendás, történelmi térerejű utcáin. Ismail Vartabed a város bennfentes lakói által csak Erzsébetisztán-nak hívott negyed felől érkezett a találkozóra, mert még beugrott egy kis teáért, ajándék kardamomos és fahéjas baklaváért a kedves perzsa cukrászdájába. Utána a Csalogány téri szobrok felé vette az irányt, és a már messziről kiszúrt barátja felé tartott. Mihran Malikianon látta, hogy az egyszerre mimóza és saját bevallása szerint Caliban-i lelkületű író-barátja éppen mozizik, urban fless-ben van, „élőben nézi a Roncsfilmet”, ahogyan a mahalle egyik legendás rapper-e ragadta meg a kerületben élés egyik sajátos velejáróját. Mihran és Ismail végül belevetették magukat a nagyvárosi  dzsungelba, elindultak felfelé a Népek utcáján, és ahogyan a kerületet átszelő, indulásra várakozó buszok mellett ballagtak el, hát az alábbi szófoszlányokat csípték el az erősen bepipázott helybéli fiatalok és a buszsofőr között:

-Hé, haver, mikor indul ez a klozet?

-Pont akkor kispajtás, amikor tele lesz sok olyan szarral, mint te!

’Nahát igen, mi sem az angolkisasszonyok teadélutánjára tartunk, nyilván nem azt a szellemiséget keressük’ - derültek magukban a sétáló barátok a nagyon életszerű  jeleneten, majd elhaladtak a piacra vagy Chinatown-ba tartó, villamosra várakozó kínaiak serege mellett is, gondosan elkerülve a beérkező járművekről éppen lekászálódó, a fővárosi ellátórendszer keményebb, vagy igazán kemény objektumaiból bekommandózó csöviket. Éppen nyitottak már a vietnámi boltok is, a kozák lovasezredet is kiterítő mennyiségű italkészleteikkel, vagy az arab telefonosok, akiknél a környéken csak ledzsalónak mondott elvonástól kattogó dzsankik zsákmányai is landoltak néha. Közben Ismailék elérték a pakisztáni blokkot, orrukat kurkuma, curry és a frissen sült naan illata csapta meg, mely közös kedvenc gasztronómiai fellegváruk, a Lahore étterem ablakain szállt ki a város legtarkábbnak mondott utcájára. A Lahore étterembe egyébként még a jógás vegánok is elmerészkedtek, dacára a világ egyik legveszélyesebb tűzfészkéből érkezett muszlim tulajának és a jól látható halal-logóknak, annyira karakteresen főztek ott, annyira megelőzte a híre. Ismail Vartabed már-már éppen a szájában érezte volna a vendéglő egyik sztárjának, a chicken biryani-nak az ízét, amikor a komplexumhoz tartozó halal hentesbolt látványa hívott elő belőle érdekes asszociációkat.

-Tudod, Mihran, ahogyan a mahalle „galíciai székelyei” mondják, az ő identitásuknak bizony makacs következményei vannak, főleg ha az ember komolyan is veszi azt, mert akkor nem ehet hurkát, Dubarry szeletet, nem gyújhat rá szombaton, és a feleségének parókát kell viselnie többek között. Ennek a mintájára, ahogyan azt az étteremben meg a mosodában már hallhattuk kasmíri barátainktól, őnáluk a paróka helyett kendő vagy hidzsáb lép a képbe, csak titokban törthetnek böjtöt „olyan” környéken, valamint szúrós szempárok a langymeleg ugarban, 5 perccel hosszabb biztonsági ellenőrzés bizonyos reptereken, és a beutazás nehézsége/lehetetlensége bizonyos I-betűs országokba... A kérdés már csak az, hogy egy halal hentesnél mit is lehetne jó magyarosan "hentesezni"? Bárány kolbászt? Az akármilyen finom, az olcsó tömegkajává válás esélyei csekélyek nála, de skembe csorbát, egy jó kis balkáni pacallevest, vagy kokorecsit, sült birkahurkát el tudnék képzelni egy ilyen felállásban.

Mihran Malikian jót derült az elhangzottakon, és próbálta továbbpörgetni magában barátja sajátos gondolatmenetét, mire már a Kazimír pópa térre értek, ahol utat kellett törniük a metróból felszivárgó, „agyhallgatós”, a kéretlen társaság elől a fülhallgatóikba rejtőző nagyvárosi droidok között. A környékbeli kutyások kedvenc találkozási pontjának is számító téren akkor egy különleges, bőrruhába öltözött, kihívó és izgató tetoválásokkal díszített testű, női gazdi is felbukkant és hívta is fel magára egyből a figyelmet. Éppen pórázon vezette a „Puppy” – feliratú nyakörvvel megszelidített férfi szolgáját, aki a Ponyvaregény béná-jára hajazó álarcban és ruházatban vánszorgott négykézláb, a mistress mellett. Az úrnő nyakában ott lógott az újkőkorszak latex páncélba bújt Amazonjainak a hatalmi jelképe, a chasity key-ként is hívott kulcsa a láncra vert férfiszolga erényövének.

„Hát igen, tagadhatatlan, ide is betört az új idők szele, kicsit ilyen Beckett-esnek érzem ezt a felállást, de inkább meglep, elgondolkodtat, sőt szórakoztat, mint felháborít... Aztán gondolj csak bele, pár emberöltővel ezelőtt hogyan, milyen tragikusan összesűrűsödött ezen a környéken az idő: tüntetőkre lőttek, ávósokat lincseltek, húztak fel lehet, hogy ezekre a fákra...

(Mihran Malikian anyai, magyar dzsentri származású nagyapját az ÁVH kötelékében képezték ki, mert bosszúból, B-listázott Horthy-jegyző dédapja emlékét nem feledve, a határőrséghez sorozták be, éppen a láncoskutya-időkben, valamint a koreai háború eszkalációval fenyegető éveiben, amikor a nemzetközi helyzet tényleg fokozódott, így az ő családjukban a megidézett „októberi sajnálatos események” nem éppen pozitív elbírálás alá estek)

… Pár évvel korábban meg a “kis Varsó” tetőzött kicsit feljebb, a szép reményű, de hamar elfojtott kiugrási kísérlet után, hogy a többit most ne mondjam, úgyis hallod-hallottad-hallani fogod eleget Inez Krueger-től…” – folytatta az országot, a helyi viszonyokat jobban ismerő Malikian. Sétájukat a mahalle ütőerének mondott Népek utcáján folytatták, fel egészen a Tessedik Sámuel térig, ahová éppen halk harangszó szüremlett fel a közeli, Kun utcai plébániáról. Wass Othmár, a plébánia vezetője elég kétes hírnevet szerzett már magának a környéken radikális, uszító jellegű prédikációival, valamint azzal az urban legend-del, hogy miután a tiszaújvárosi pogánylázadást követő kaotikus hetekben a legitimisták és a radikálisok királlyá akarták választani Árpádházi-Girej Józsefet, a plébános már a koronázási misét próbálta el hallgatósága kemény magjával. A teret éppen azokban a mahellét rehabilitálni kívánó években nevezték át Tessedik Sámuel térre, és előző névadójának, az akkor éppen újraírt történelem homályába vesző, mártír grófnak csak a padon ülő szobra maradt ott emlékül. Ismail és Mihran hamar közös nevezőre jutottak abban a felismerésben, hogy a többek között Haynaut párbajra hívó gróf azt a haladó, nonkonform, egyenlőségpárti tradíciót képviseli a magyar történelemben, amely örök bukásra, száműzetesre, vagy éppen koporsóra karhoztatott. Ott, ahol a könnyek sósabbak, ahol a boldog békeidőbeli vurstli feledtetni tudta az aradi vétanúk szellemét, az örök urambátyám-panamák világában schopenhaueri sors jut annak, akinek a gerince nem hajlik meg a történelem összesűrűsödött pillanataiban sem. A hitszegés és az eszmék elárulása helyett az öngyilkosságba menekült gróf valójában azt a fajta, kihalásra ítélt karakterét, mélyrétegeit reprezentálja a magyarságnak, amit paradox módon egy román filozófus, Emil Cioran ragadott meg legpontosabban és legerőteljesebben, egykori Monarchia-béli alattvalókent:

"Egyre kevésbé gyűlölöm a volt gazdáimat. Ha jól meggondoljuk, még tündöklésük idején is mindig egyedül voltak Európában, büszkeségükben és fájdalmaikban elszigetelten, nem hasonlítva a többi nemzetre. Néhány kalandozás után Nyugaton, ahol kimutathatták és kiélhették esendő vadságukat, letelepülővé fajult hódítóként visszaözönlöttek a Duna partjára, hogy ott daloljanak, panaszkodjanak, ott éljék ki ösztöneiket. Ezekben a könnyen sértődő hunokban olyan visszafojtott kegyetlenségből összetevődő melankólia van, amelyhez hasonlót másutt nem találunk: ez olyan, mintha a vér önmagától kezdene álmodni, és végül dallammá oldódna." – olvasott fel pár sort Malikian az egyik esszéjéből, az elhangzottakat demonstrálandó, aztán lemondóan csak annyit javasolt egyfős hallgatóságának, hogy fojtsák már le ezt a nagy keserűséget a Pristinai pasa helytartójának közeli cukrászdájában egy kis trilecce-vel, különleges balkáni-szkipetár ínyencséggel, meg jóféle erős, olasz kávéval...

Az új erőre kapott páros a mahalle még nem annyira rehabilitált, vad és veszélyes múltjának emlékét őrőző környékre méreszkedett ezután, ahol a dizájner-apokalipszis végzett elemi erejű pusztítást pár évvel azelőtt: a Mária Lujza főhercegnőről és a helyiek által csak Dió-ak hívott, Dióssy Félixről elnevezett utcák vonzáskörzetébe, ahol még akkoriban is:

"Nincsen emlék. Lúgos sötét

marja a tárgyak felszínét;

mint a hámozott dió nedve,

beleevődik mindenedbe

ez az árkoló, keserű,

eredendő feketeség."

-létmódban vánszorogtak az egyre nyomasztóbb mindennapok.

Végül a még mindig no-go-zone-osodó környéken Mihran és Ismail elérkeztek napi úti céljuk végére, beültek egy sörre meg egy kis mozira-műsorra a kedvenc kocsmájukba, a Rühes bölénybe. A kocsmában méhkasként bolydult fel a pult környékén ácsorgók és észt osztók segere a Mahalle híradóban elhangzottak hallatán, ugyanis a felső-voltai börtönválogatott nyerte a divíziós bajnokságot Guantanamon. Az eredménynek magyar vonatkozása is volt, mert a ouagadougou-i fegyház játékosai a korábban már bizonyított Paprikás Oszkár mesterdző irányításával érték el ezt a szép eredményt. Az országban akkoriban sokminden, zavaróan sokminden a sport jegyében telt, kapott prioritást, és kenyér mellé kapott cirkuszként abba menekültek Hunnia megfélelmlített, elkeseredett, megcsömörlött lakói. Mire azonban megvitatásra került volna, hogy miért is kellett Paprikás Oszkár mesteredzőnek elhagynia az országot többek között, a Rühes bölény két törzsvendége, Brikics Lonci és Lupu újra belekezdtek immáron szokásos, fülsüketítő és ordenáré műsorukba. Jól egymásra találtak, mondhatni emberükre akadtak egymásban, vonták le a következtetést újfent a jóbarátok, hogy aztán ráunva az idővel nagyon is ismerős, irritálóan ismétlődő elemekből táplálkozó show-ra, hazafelé vegyék az irányt. A kis kerülővel megnyújtott hazaúton sokszínű lakóhelyük, a mahalle megint egy újabb arcát mutatta nekik: Ahogyan szép lassan, vagy éppen kínkeservesen teltek le a különböző műszakok, enyhült a mahalle lüktetese is, hogy átadja magát egy másfajta nyüzsgésnek. Felerősödött a tranzitforgalom a két szomszédos kerület, Csikágó és a Mahalle, gyakran a "Pópa tér" és a Liliomok tere között, a lakók lassan átmentek a szomszédba más ingereket, hangulatokat keresni, futni, vagy akár meditálni. Már a kisteszkó előtt kerekes székben placcoló, féllábú koldus is, bizonyságául annak, hogy pópai vizeken tényleg ne kalózkodj, szóval koldusunk is kezdte már az elszámolást, hogy mire mennyi marad neki, és mennyi jár a napi alamizsnából a helyi koldusopera Bicska Maxi-jának (Meckie Messer), aki őt erre nyiván, egy Excel-táblázatnál is könyörtelenebb módon emlékezteti.

A sokszor zabolátlanul közlekedő kocsikból roma veretős, vagy néha egy kis arabic house vagy trance szűrődik ki. Sok csövi ekkora már totál ki van ütve a kannás bortól, egyfajta vert seregként, sajátos mintázatot adva a járdáknak. A helyi olcsó Call shop/netező ceyloni tulaja gyakran veszekszik a nála napot lopó csavargókkal, kétes elemekkel a felnőtt filmek miatt, amik rendesen haza tudják vágni a hálózatot, és akkor lőttek mindenki szörfölésének egy időre. Végül előkerülnek a helyi erők is, a hol "Ali style", hol "csecsen style" barber shop-os szakállaikkal, és az akár RNB-klipekbe is beleillő, formás fenekű csajaikkal.