Sokszínű és izgatottan, néhol már fegyelmezetlenül várakozó tömeg verődött össze azon a késő nyári délutánon a Bástya mozi előtt, ugyanis aznap volt Gaetano Zaccheroni, a sienai származású rendező La fetishista című, nagy vihart kavart botrányfilmjének a bemutatója. A film főleg egyházi körökben verte ki a biztosítékot, a filmkritikusok pedig Peter Greenaway megosztóbb jellegű alkotói filmjeinek a hatását hangsúlyozták nála (Párnakönyv, 8 és fél nő), vagy vélték az inspiráló háttérben felfedezni többek között, az olasz rendőrség pedig már Zaccheroni védelem alá helyezését is fontolgatta.

A Bástya mozi még azokban a napokban is büszkén hírdette a bejárata fölötti feliraton, számos magasabb ingerküszöbű látogatójának, hogy: „Országunk nem rés, hanem erős bástya” immár. Ismail Vartabed valahol a kígyózó sor közepén várakozott, és egyre türelmetlenebbül nézegette az óráját: „Már megint késik!” Ismail Vartabed izgatott volt, mert Inez Krueger nemcsak hogy elfogadta a kaukázusi vendégdiák tétova és bátortalan udvarlási szándékát, hanem már egy hosszabb randevúra is hajlandó volt vele. Ismail Vartabed még a baltás-ügy, valamint a kipcsak-féle delejes látomások kora előtt érkezett Magyarországra a messzi és legendák homályába vesző Örményországból, a világ első keresztény államából, és nem győzte boldog-boldogtalannak magyarázni, hogy papi, teológus ősei, és az arra utaló vezetékneve dacára miért is van muszlim keresztneve, holott Ábrahám és Hágár gyermeke az Ószövetségben is szerepel. Ismail az abban a régióban annyira nem napsütötte 90-es évek szülötte volt, apját, akinek a keresztnevét köszönhette, a szomszédos dagesztáni kumukból vezényelték az akkor tűzfészeknek számító környékre, az első hegyi karabahi háború alatt, az orosz békefenntartók kötelékében. Mivel a szovjet idők alaposan kiölték vagy meggyengítették a birodalom muszlim lakóinak vallási meggyőződését, így Ismail apja is áldozatává vált nem csak a vodkának, hanem az örmény nők legendás és lehengerlő szépségének is: Shamil Magomedov és a tiszti kantinban dolgozó Sonja Avakian a sors kifürkészhetetlen szeszélye folytán egymásba botlottak, és hamar egymáséi is lettek, úgy vibrált a levegő köztük már első látásra. A délceg katonatisztet azonban idővel a megroppant birodalom egy másik tűzfészkébe vezényelték át, ám rövid, de annál hevesebb szerelmüknek mégis gyümölcse lett, a magzat elhajtása fel sem merült, csak a születendő fiuk nevéről, identitásáról és jövőjéről bontakozott ki egyre hevesebb vita a szülők között az átvezénylésről szóló parancs és az ultrahang-vizsgálat után. Sonja Avakian tűzről pattant matrónaként, makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy a gyermek nála maradjon, örmény identitású, apostoli keresztény nevelésben részesüljön, ám féktelen, dúvad természetű apja annyiban kötötte az ebet a karóhoz, hogy a gyermek az Ismail nevet kapja, így is őrizve apja idővel homályba vesző emlékét. A gyermek végül, éppen emiatt a Vartabed vezetéknevet kapta a családtól, hogy ne feledje anyja egyházi felmenőit sem. Ismailnak volt tehát honnan örökölnie a hősszerelmes allűröket, valamint az egyszerre kínzó és inspiráló szenvedélyt, amely céltábláját akkor Inez Kruegerben, a kivételes szépségű és ellenállhatatlan balett-táncosban találta meg. Ismail Vartabedet persze főleg Degas festényei és Hacsaturjan Gayane-ja vezették a balett-táncos nők többnyire elérhetetlen világába, valamint az a közösen megnézni tervezett olasz botrányfilmhez passzoló tény is, hogy a balett-táncosok lenyűgöző testének minden porcikája művészet...

"Vajon meddig játszik még vele az a szefárd boszorka? Ilyen névvel meg felmenőkkel „olyan” nők után kujtorogni...” - mosolygott és dörmögött magában hamiskásan és persze irigykedve Mihran Malikian, Ismail jó barátja és lakótársa a mahalle egyik zajos, piac felé vezető utcájában, hogy aztán, a Taksony vármegyei Néplap online kiadásának kultúra rovatát olvasva szembesüljön vele: az a nap bizony a botrányfilmeké. A Néplap hírül adta, hogy Münchenben végül mégis bemutatták Thorben Seiwert: A megveszett című filmdrámáját. A megrázó alkotás az utókor által csak Fejszés Herbertnek nevezett Herbert von Friedhofsgärtner, „az ostlandi hóhér” katartikus történetét dolgozza fel. A második világháború alatt a keleti fronton szolgáló Friedhofsgärtner őrnagy a front visszaszorulása és a tömegsírok nyomainak eltakarítása okozta gyilkos és öngyűlölő indulatait már jobb híján csak erdőirtással bírja levezetni. Az őrület határán táncoló és az idegösszeomlás, teljes meghasonlás szélén álló őrnagyra szovjet katonák találtak rá a dainavai erdőben, amint éppen sírva ölelgetett egy nyírfát. „Fejszés Herbert” végül emberiség elleni és háborús bűncselekményekért tíz év börtönbüntetést kapott, de végül öt év után szabadult, azzal a feltétellel, hogy kötelezővé tették neki egy linzi székhelyű karizmatikus gyülekezet rendszeres látogatását. Herbert végül a gyülekezetbeli spirituális élményei hatására megtér, és sajátos jóvátételképpen általa csak Kunstholzwerk-nek nevezett, művészi erejű fafaragásokat készít boszniai, jemeni és szudáni menekültek gyerekeinek. A film bemutatása ellen számos vallási és emberjogi szervezet tiltakozott...

Ám mire Malikian ezen kultúr-intermezzo után folytatta volna az írást, zajongás, dühödt káromkodás és üvegcsörömpölés hallatszott fel a közös albérletük alatti, Kéjenc nevű kocsmából, mert a kocsmatörténészek, a rejtett nyerőautómatát nyomkodó gamer-ek, és a helyiek által csak késes románnak hívott piacozó cigányok egymásnak mentek. Mint kiderült, az aznapi hírek alaposan felforgatták a mahalle amúgy is izgalmasan zajló mindennapjait, mert a Kéjencben a  Mahalle híradó mondta be, hogy Münchenben bevándorló fiatalok randalíroztak a Frauenkirche környékén, Thorben Seiwert filmjének a bemutatója után. Több sem kellett, és a pultosnőnek már a Kéjencbe az olcsó pia és a mozi miatt járó bölcsészhallgatók, valamint Turulkheőy-Thewrewk Kadisa, önjelölt kocsmatörténész-professzor egyre hajmeresztőbb dialógusait kellett elviselnie.

„Magyarország, én így szeretlek...”, ironizált magában Mihran Malikian, hogy aztán az írásba meneküljön a túl erős ingerek elől:

„A félszeg rabszolga egyre zavarodottabban toporgott úrnője szobája előtt, nem győzte elégszer Priscilla Sabina tudtára adni, hogy Pescennius türelmetlenül várja, és ő nem az a fajta ember, aki szereti vagy egyáltalán elviseli, ha megvárakoztatják, legyen szó akárkiről. Priscilla Sabina azonban még rendezgette ruházatát, már az utolsó simításokat végezte magán, mert érezte, sőt tudta, hogy a mai este nagyon különleges lesz az amúgy sem hétköznapinak mondható kapcsolatukban. Nyilván éreztetni is akarta szeretőjével, hogy ő a rangidős kettejük között, hiába feszítette egyre jobban a vágy Pescennius Niger párducteste iránt, Priscilla Sabina mégiscsak a Carthago Nova-i proconsul lánya volt, egy egykor szebb napokat is megért patrícius család sarja, akiket a történelem vihara és a római politikai játszmák kegyetlen szeszélye a pezsgő centrumból a provinciára, a perifériára vetett. Priscilla úrnő azonban ízlésében, viselkedésében, ösztönös megnyilvánulásaiban hol rejtve hol nyíltan, de csak hordozta az Imperium Romanum büszkén terebélyesedő központjának a szellemiségét, divatos hóbortjait. A proconsul lánya, mint a római patrícius vagy szenátor asszonyok egy része, maga is egy gladiátor izmos karjai között találta meg a szenvedély, a vágy igazi természetét, vigaszt keresve nyámnyila és ferde hajlamú férje mellett, akihez amúgy is csak az anyagiak és a családi tekintély túlélésének kényszere miatt adta hozzá makacs, diktatórikus hajlamú apja, aki megkerülhetetlen tekintélyszemélyként terebélyesedett Priscilla élete fölé. Lucius, Priscilla férje igazi gyenge jellem volt, még a köztudottan feslett erkölcsű, hanyatló kor nívójához képest is felháborító orgiákon élte ki magát. Lucius pedig otthon, a szégyentitkoktól és elfojtásoktól kínos csend ülte házukban a bor mámorába menekült, így még véletlenül sem tudta teljesíteni férfiúi kötelességeit. Pescennius Nigerre hárult hát a vigasztaló szerepe az elhanyagolt és helyenként megalázott asszony mellett, aki nem restellt komoly összegeket Lentulus Baciatusnak, a gladiátorképző vezetőjének kifizetni, hogy egy igazi, érzéki, izmos, nagy betűs férfival hálhasson...”

Eddig vitte az ihlet aznap ifjú művészünket, aztán megkereste az ismert videó-megosztó csatornán a VHK: Aláírhatatlan történelem című számát, hogy megeméssze a napi benyomásokat. Persze hamar eszébe jutott első találkozásuk Ismail Vartabeddel Sopronban, a Hangár nevű szórakozóhelyen, a sörgyár mellett, egy elemi erejű Vágtázó Halottkémek koncert apropóján. Mihran Malikian akkoriban a soproni Jereván lakótelepen lakott, ugyanis a késő Kádár-kori években az akkor még a Szovjetunióhoz tartozó Örmény Sz.Sz.K. fővárosa, Jereván lett Sopron testvérvárosa, és örmény szőnyegszövőnők, könnyűipari mérnökök érkeztek a SoTex, a soproni textil üzemébe, valamint kaptak lakást az akkoriban épült lakótelepen a szocialista testvériség jegyében. Mihran apja is mérnökként érkezett az akkor még álló vasfüggöny mellé, az osztrák határszélre, majd talált magyar feleséget magának és ragadt az akkor még a szocialista tábor legvidámabb barakkjának mondott országban. Bizony, bizony, ahogyan ez errefelé lenni szokott, mindkét barát családja, életútja tükrözte és hordozta is tovább egyben tágabb pátriájuk szeszélyes és hányattatott sorsú történelmét. Ismail Vartabed akkoriban az egyik távolabbi, de annál jobban szeretett és tisztelt rokonánál, Boris Boghossian-nál lakott Bécsben, a Mexico Platz környékén. Boris bácsi igazi csavaros eszű, rafinált, minden hájjal megkent és rendkívül sikeres kereskedő volt. Utazott ő valutában, műszaki cikkekben, élelmiszerben, ahogy a helyzet, a piaci viszonyok és az árrés megkívánta, és ő tanította meg Ismailnak, hogyan kell egy nőt elcsábítani számjegyrajzolással. Boris Boghossian nagy méretű, szerénynek éppen nem mondható lakásában megtermett, széles csípőjű, fekete ruhába rejtőző örmény matrónák laktak, aludtak a földön, szemükön az évezredes mélységű örmény bánat, kitörölhetetlen szomorúság tükröződött. Boris bácsi azonban tudta, hogy mindig szebbek a boldogtalanok, hogy aztán babonából az átváltani/eladni kívánt pénzkötegnyi valutára és az ujjaira köpve örményül számolja a pénzt, ezzel is megzavarva üzleti partnereit – Pencsozori bácsi, így hívta őt a seftelés során elcsípett, örményül mondott szám alapján Boghossian úr egyik magyar üzleti partnerének a kisfia, akinek Boris bácsi hol játékot, hol rendkívül finom és összetéveszthetetlen ízű örmény édességet adott ajándékba, miközben finoman barackot nyomott a fiú okos kobakjára, aki zavartan és érdeklődve nézte a bácsi aranyfogait.

Mihran Malikiant lerohanták és felpezsdítették a szép és felejthetetlen emlékek,  aztán pedig inspiráló sétára indult a lakói által csak mahallénak hívott környéken, levezetve a dolgos és ingergazdag nap hozadékait. Inez Krueger pedig a kötelező, vagy szokásos késéseihez képest is nagyobb csúszással, de ellenállhatatlanul és elbűvölően érkezett első igazi randevújukra, és a messziről kiszúrt, délceg testalkatú Ismail Vartabed háta mögé settenkedve eltakarta udvarlója szemeit, majd lágyan, de forrón csókot nyomott a fiatal férfi tarkójára.