Ismail Vartabed a mahalle kapujának, checkpoint Charlie-jának számító Rodostó téri találkája előtt még gyorsan átfutotta a Taksony vármegyei Néplap híreit, melyekből kiderült, hogy abban az évben az eindhoveni Philips gyár kórusa nyerte az Überallesbadeni danokversenyt, valamint hogy megtalálták az utolsó magyart szegedi kultúrantropológus PhD-hallgatók a namíbiai Windhoek-ben: Zetelaky Kálmán nyugalmazott vezérkari őrnagy 1956. október 26-án hagyta el Magyarországot, miután a Budapesten történtek hatására a tanyája szomszédságában levő járási székhelyen a felhergelt csőcselék lincselni kezdte a helyi zsidó lakosokat. Zetelaky visszaemlékezései szerint az is a távozása mellett szólt, hogy a Fővárosból érkező kósza mendemondák szerint egyesek egykori nyilas keretlegényeket és közveszélyes bűnözőket is látni véltek a rádió épületénél összecsődült tömegben. Zetelaky Hajdúvágás érintésével hagyta el az országot, amellyel szinte minden létező kapcsolatot megszakított az emlékbe megőrzött Márai kötetek, erdélyi memoárok és a Vörösmarty összest leszámítva.

„Le kéne már nekem is lépni innen a faszba!” – morogta magában a olvasottakat kommentálva Ismail, majd ahogy az indulás előtt a zsebeit átnézte, egy ismeretlen eredetű, leégetett szélű fecnit rántott ki a farzsebéből, rajta a jellegzetes, összetéveszthetetlen kézírással papírra vetett verstöredék és válasz is egyben a kaukázusi vendégdiáknak:

„Ha lemásztál végre a messzi Ararátról

Hol túl sokat tanultál harsány péksegédnél

Ne feledkezz hát el pár régi jó barátról

A büszke turult bár körülmetélték rég.”

-alatta pedig aláírás helyett egy matt színű rúzzsal a papírra nyomott csók kergette újra vadabb tartományokba Ismail fantáziáját. Már a Rodostó tér egyik padján a kőasztal mellett megpihenve, csendben szemlélődve nem hagyta nyugodni a kérdés a Yusuf Dudajevre várakozó hősünket:  Vajon miért éppen Rákóczi fejedelem száműzetési helyéről nevezték el azt a teret, vagy miért éppen a Rodostó térhez kapcsolódik annyi, már a monarchista időkbe, vagy a késő Kádár-korszakba visszanyúló, a fővároson túl is ismert legenda, sztereotípia?  A választ kutatva felidéződött benne egy balmazújvárosi legenda Kálvin Jánosról, aki az Úr valami kifürkészhetetlen elrendelésének következtében egyszer csak megjelenik az Oszmán hódoltság korabeli Debrecenben, ahol egyszerre elképedve és meglepve tapasztalja, majd teszi is fel a költői kérdést egyből, hogy vajon miért éppen abban, az akkoriban még provinicális, Genfből nézve Isten háta mögötti, sáros mezővárosban, miféle predestináció következtében virágzott ki éppen ott olyan látványosan az ő, amúgy svájci és francia polgároknak szánt tanítása, teológiája? Ismail Vartabed végül arra jutott, hogy ha II. Rákóczi Ferenc esetleg visszatérne a hol komor monotóniában, hol nagyvárosi pezsgésben eltelő mindennapjaikba, visszatérne erre a  térre, akkor a benyomásai valószínűleg belőle is hasonló rekciókat váltanának ki, mert egyrészt nem értené az „újmagyar– újbeszél“ tekintélyes hányadát, franciául pedig talán a vietnámiakkal, vagy a néha erre is tévedő algériaiakkal, esetleg néhány entellektüellel, németül pedig a diákok és a most éppen arra alig járó turisták egy részével tudna szót érteni. Ha pedig, horribile dictu, latinnal próbálkozna, és itt is kihirdetné, hogy: “Cum deo pro patria et libertate”, akkor valószínűleg átzavarnák a nem messze található jezsuita templomba, vagy az Auróra utcai rendelő pszichiátriai gondozójába.

„Éppen egy megtermett patkány suhant át a kalózmesék homályába vesző Algír egyik sikátorában, amikor a már reggel óta ott horgonyzó büszke Fluyt, a németalföldi kereskedőhajó környékén tarka és harsány forgatag törte meg a napnyugát jelző maghrib ima után szép lassan lenyugvó kikötő csendjét. Algírba érkezett ugyanis Ines de Bruin, a leghíresebb antwerpeni bordélyház és éjszakai lokál, a Persephoné madame-ja, hogy a város hírhedt emberpiacán táncosnőket és kurtizánokat vásároljon. Inest markos, tagba szakadt flamand és vallon zsoldosok, haramiák, valamint hegyi rablókból testőrré vedlett mogorva és kegyetlen szkipetárok gyűrűje vette körül - az úrnő személye és rangja, kapcsolatrendszere amúgy is megkövetelte volna magának a védelmet, de most Algírban voltak, ahol zavartan elpusmogott vagy tétován fülekbe súgdosott pletykák, mendemondák és összeesküvés-elméletek, elkeseredett menekülési-kiugrási kísérletek szálait vágta el végleg az a híres-hírhedt „algíri ág”, Efraim Moreno problémamegoldó és az álom-bakók. Ines az embervásárt a következő nap reggelére tette át, mert fontos és halszthatatlan találkozói és tárgyalásai voltak a hírhedt kalózkikötőben, aztán kíséretével együtt úgy döntöttek, hogy belenéznek a vízi hullák és mesés zsákmányok emlékét őrző, fülledt algíri éjszakába. Amint a madame testőrei gyűrűjében A berber oroszlánhoz címzett éjszakai lokálhoz ért, hirtelen elismerő füttyögésre, kurjongatásra, bíztató vastapsra lett figyelmes. Távolról egy markáns arcvonású, atlétatermetű és géppuskalábú férfi ismeretlen, de annál lebilincselőbb tánca tűnt fel neki. Hasan Suleymanov, a ruméliai beglerbég egykori bizalmasa és jobbkeze a lezginkát, szülőföldje férfias, pattogó, feszes udvarló-táncát mutatta be éppen a barátainak, látványos ugrásokkal, csavarokkal és szaltókkal megspékelve. Ines de Bruint roppantul lenyűgözték a látottak, a férfi ruganyos, izmos teste, és a kegyeit akkoriban már csak a legkitüntetettebb vendégeknek odaadó madame szívesen a melegágyába rántotta volna a cserkesz hadurat. Hasan Suleymanovot a több kontinensre kiterjedő, falánk mód gyarapodó birodalmak „Oszd meg és uralkodj!” – logikája vetette a bolgár cárok szebb napokat is megélt földjére, amely a lehető legszeszélyesebben szerette megkeverni az impérium népeinek, népcsoportjainak és vallási kisebbségeinek, millet-jeinek  tarka pakliját. A berber oroszlán végül megnyitotta kapuit a türelmetlenül várakozó vendégei előtt, a zenekar rákezdett a hajnalig tartó repertoárjára, a színpadon infernális orgiákat imitáló kompozíciók váltották egymást, majd megnyílt a tánctér is, amit Ines de Bruin pokolian izgató aurája hamar be is töltött. Az úrnő pedig, miután az őt bámuló tömegből kiszúrta és maga mellé hívta Hasan Suleymanovot, olyan vadító táncba kezdett a hadúrral hirtelen, hogy sírva-dideregve rebbentek szét a boldog mátka-párok.” – eddig jutott Mihran Malikian a készülő áltörténelmi regénye írása közben, majd levezetésképpen a Mahalle híradó krónika rovatából csemegézett egy keveset:

Kiderült, hogy aznap volt immáron a 25. évfordulója, hogy véget ért Torben Friesen tábornok 133 napos rémuralma Yamoussukro-ban, valamint hogy a konstantinápolyi pátriárka is szentté avatta Hrisztót, az adócsalás elleni küzdelem védőszentjét. A balmazújvárosi könnymutatványosok között pedig skizma tört ki a bahaizmus és az óhitű húsvét megítélését illetően, így Franjo Mendebaba és Diótörő Irina Trapezunt-Trabzonban folytatják tevékenységüket.

Malikiannak nem volt túl sok ideje elmélázni az olvasottakon, mert Mesi, a Pajta nevű workspace pub mindig mosolygós és pozití tulajdonosa meghívta őt, mint irodalmárt (is) a helyben rendezendő Mahalle-dalnokversenyre. Ahogy Mihran a Stromfeld Aurél tér túloldalán megbújó, egyre jobban felkapott kocsma felé vette az irányt,  útközben a szomszédos lakás-zsinagógájukból hazafelé igyekvő „chabadosokat” látott, akiket csak a kalapjuk jellegzetes formája alapján lehetett az erzsébetisztáni Juderia ultaortodox-aitól megkülönböztetni, ha az ember nem volt otthon a judaizmus hittanában. „Láttam én is ilyen csodabogarakat, amikor kinn dolgoztam Ausztráliában egy Hunniából elszármazott, vagy inkább elmenekült magyar pékéségében: péntekenként mindig bejött a rashaj valami hasonló hacukában, megáldotta a bárcheszt, aztán indulhatott a Sábesz...” – mesélte a kocsma előtt cigiző Tibi bá, a tunguz náthajárvány alatti lezárások miatt becsődölt Cherry bár egykori tulaja. Mire Mihran Malikian az objektumba ért, hogy aztán jó fajta karibi rumot kísérjen le egy pohár sörrel a pultnál mozizva, a Pajta már szinte fullon volt, és ahogy jobban megnézte magának az akkoriban menőnek számító, bajuszos, belőtt sérójú férfi vendégek pacekját és ruházatát, hát valami olyasmi benyomása támadt, mintha egy melegbárban lenne Miamiban a 80-as években. Ezen sajátos tapasztalat után meglepődve vette észre, hogy extra dizájn-elemként női fehérneműk lógtak le a pult fölé feszített szárítókötélről, amely egyből eszébe juttatta a híres-hírhedt rigai görbe éjszakáját a Coco Loco bárban, ahol a balti fotóművészet lenyűgöző darabjaival és alkotóival is kezdett megismerkedni, sörözés-vodkázás közben, a később meg is vásárolt, nagy stóc régi újság mélyéről kibányászott Foto Kvártáls nevű periodika lapjain. A Pajta másik dizájn-elemeként pedig Puiu Borcan ezredes viharvert esernyője volt látható a falra függesztve, a rövid italos üvegek fölött.

A kötelező késéssel és szervezési zavarokkal kezdődő dalnokversenyen végül négy költő mérte össze az erejét, Csizmadia Alexandru, az Octavian Goga-díjas erdélyi diák, Szederkényi Ervin, a hajléktalanok utcalapjának elismert költője, akit haragosai és irigyei a háta mögött csak Nyühürén Balazár fűzfapoétának neveztek, Kukás Lyani Scardanelli, a bortherline-szindrómás botrányköltő, valamint Algirdas Jasikevicus, félig magyar - félig litván punkzenész, költő és dalszöveg-író Klaipedából.

„Hajlott hátú öregasszonyok vonszolják keserű sorsomat

banyatankjaikból buggyan a mélymagyar bánat:

Mint a kislány, akin jáspis a török,

Norvégmintás büntetőkörök

...

Hogy elérjek a napsütötte sávig,

hol nincsen-ingem és máltás ruhám világít

oda hol fejem nem zúg, rossz rádió sistereg,

komoran feloldoz, ismerősen fenyeget

...

Inkább nem, mert nem bírom újra:
- izzadt szeszekkel leszek tán kigyúrva -
Mert volt egyszer nekem is szép híres könyvtáram,
Aztán az Andrássyn megbaszott az áram.

De ha engedelmekegsz mikegve-makogva,
Aranyketrecben lesz az megtorolva,
Sötét álmaid el lesznek rabolva.

Tulok Ármin bácsi nyert jakut biatlonban,
Szibériáig jutott éber ártalomban.
Jó barátja neki a Mikojan elvtárs,
Lófejet vitt már ki az azcabani postás.

...

Bezzeg a nordic style és mindig csak Dánia

itt meg a komp-ország, mérges litánia

hagyta inkább az átkos lőrét

keresett helyette koronát, s őrét

itt a slamm-er, kiből árad a klemmer

mit egyre csak Rád tol

az emlék öreganyádtól

Kaunasból

...

Kifut a pópa, amint rothadok,
Imrévé szednek néma szótagok,
Az őszi esték veleje leszek,
Hogy lincselhessenek az öregek.”