Azon a szomorkás, esős reggelen a mahalle valahogy újra azt az arcát mutatta legtöbb lakója felé, azt az arcát, amely anno, megfigyelő kamerák híján még azt sugallta a környéket nem ismerő, vagy konformista fővárosi lakosoknak, hogy sötétedés után nem tanácsos a Csalogány téri Mekivel kezdődő “másik város” verítékkel, vizelettel, hányással, olykor vérrel és olcsó piával mintázott utcáira merészkedni. A mahalle azon, Ismail Vartabednek főleg az Egy hét című rövidfilmből ismerős egyszerre vonzó és ijesztő arcát, amit éppen kozmetikázni, megszelidíteni akartak a hatalmasok a városrehabilitáció keretében, ám ennek ellenére jó pár utca még mindig úgy nézett ki, mintha megállt volna az idő a helyiek által csak Gengszterváltásnak mondott Módszerváltás környékén, ahol már nem a szövőszék szövi “szövőnők omló álmait”, hanem egy alaposan betintázott helyi fűzfapoéta fűzi szépen tovább a vadkapitalizmus perifériáján rekedt, álmukban Dubaj felett, sejkek magángépein repkedő, luxuskurvává avanzsált, amúgy a mahalle sűrűjében strichelő utcalányok tudattalanját  a holdudvar tornácán, akik között már nem a szifilisz vagy a tripper, hanem a pelyhes cápakankó szedte az áldozatait, amit a Lampedusa szigetéről segély fejében áttelepített szomáli menekültek terjesztettek el a mahalléban.

A Taksony vármegyei Néplap címlapon hozta a felkavaró hírt, miszerint a helyi kultúrház dolgozói döbbenten nyugtázták, hogy betört egy vaddisznó a makkoshetyei könyvtárba. A láthatóan sebzett dúvad a helytörténeti részlegben végzett különösen nagy pusztítást. Kiderült továbbá, hogy feljelentették az utrceht-i állatvédők Konrad Hagelbartner rohrbach-i esztergályost, mert közfelháborodás tárgyát képező videókat töltött fel a világhálóra, melyeken oposszumokkal fajtalankodott. A mahalle állatbarát, vagy a csalódások, elidegenedés élménye elől inkább egy kutya nedves orrához és hálás tekintetének melegéhez megtérő lakói jócskán szörnyülködtek a híren, ami a Kazimír pópa téri kutyatalálkozók aznapi hangulatára is meghatározó hatással bírt.

A már korán reggel nyitó, a mahalléval együtt ébredő Kéjenc sörözőben viszont a Mahalle híradó reggeli hírműsora paprikázta fel a laposnak éppen nem modható hangulatot. A Tárulj, világ! – rovat alábbi rövidhírei még csak zavart találgatásokra adtak okot:

Ma van a deduktív tunguzellenesség világnapja, melyet Schaffhausenben ünnepelnek 1100 éve.

Bart Hindriks, curacao-i kalózkapitány engedélyezte a matrózainak kebab készítését aligátorból.

Szentté avatta a moszkvai pátriárka az asztrahányi szemmel bűvölőt

Bevezették a Forradalmi Gárda tananyagába az áltörténelem-írást Yazdban.

Ám mikor elhangzott, hogy betiltották az obolossal való snóblizást köztereken, és hogy a rendelet megszegőire a Btk. vonatkozó paragrafusa szerint 240 óra közmunka büntetés jár, amit vagy az uzsai bazaltbányában, vagy a bérbaltavári kisegítő iskolában kell elvégezni, Bodobács úr, a Kéjenc egyik rezidens kocsmatörténésze lecsavarta a hangerőt a rádión, majd pedig aznapi tananyagját demonstrálandó, számokkal töltötte meg a zenegépet, üzenve is belőlük pár darabbal a törzshelyén napot lopó elhajlóknak. Bodobács úr volt a Kéjenc söröző anekdotabányája is, olyan, általa csak csutkának hívott sztorijai voltak, hogy az ember behalt rajtuk, sőt a kocsmába bemerészkedő egyetemisták nem egyszer rendesen leitatták, csak hogy élvezettel elegyes elismeréssel csemegézzenek a kocsmatörténész urbánus legendáriumából. Dietmar és Lobotár, „a kétegyházi ikertornyok”, a környék biztonságpolitkai szakértői csak hamiskásan nevettek a rádióban  elhangzottakon, vagy éppen sörüket kortyolgatva legyintettek egyet, mert nekik fontos dolguk volt ott: várták „a” fószert, azt a „gyáva, szemét patkányt”, aki már hetek óta játszott hitelbe a kocsma rejtett játékgépein az alaposan kigyúrt és megedzett ikertornyok főnökének pénzén, de addig csak sunyításra, hazudozásra és komolytalan ígérgetésekre volt képes a fizetés helyett, így Dietmar és Lobotár úgy döntöttek, elveszik „a” fószer kedvét egy időre a játszadozásról. Bodobács úr meghívta egy sörre a sarokban naphosszat búslakodó öreg cigányprímást, Laci bácsit, aki az ital mámorába menekült a rá szakadt özvegység és a vele kézben járó magány fájdalmai elől, majd ráripakodott Lalira, a környék szodomita manójára is, hogy már nem csak a tank, hanem a gatyesz is tele van, hiába takarná azt a kommandós gatyája foltjaival, nagyon is érezni, meg hogy minek iszik aki nem bírja, ne ide járjon héderezni, menjen a Dankó utcába kannás borozni inkább a csövikkel ilyen fostosan, összevizelve, úgyis ott fog kikötni, a mahalle gúnyosan kacagó hiénái szerint már meg vannak számlálva a napjai. Lalit még az ilyen kétes hírű eszpresszó vendégköre sem tűrte meg sokáig, ugyanis az olcsó, vizezett tablettás bor hamar előhívta inkontinenciáját, hogy aztán a szodomita életmódjával és sajátos pénzkereseti kilengéseivel meglazított záróizmai is felmondják a szolgálatot.

Lali ilyenkor zavartan, sértődötten elszambázott a tett helyszínéről, hogy aztán a helyi junior keselyűk prédájává váljon egy eldugott, összepiszkított mellékutcában. Most sem történt másképp, mert Bicskás René és Pattantyús Edmond, az Aszódról szökött „zacisok” már tárt karokkal vártak rá. Abban az időben alaposan megritkultak a népnyelv által csak köpködőnek és talponállónak hívott késdobáló kocsmák, így az egyik utolsó mohikánként üzemelő Kéjencben ütöttek tanyát akkoriban a környék zsiványai is, mint Manro, "a nagy barna Buddha” a királykék Nike Cortez szettjében. Manro aznap meglepően rövid műszakot nyomott le az általa csak irodának hívott kocsma pultjánál, mert megígérte a feleségének, hogy aznap este együtt nézi vele az új kedvenc sikersorozatát, A Maharani bosszúját, ami oly sok unatkozó háziasszonyt és ábrándos fiatal lányt ültetett le a tévé elé azokban az időkben.

Mihran Malikian éppen a Tessedik Sámuel téri trafikba tartott, amikor valami izgató, nehezen megragadható, őt napokig nyugodni nem hagyó, meredt, kéjes álmokban kísértő jelenség taglózta le: egy megtermedt, de húsosságában is vonzó, felthetően a környék nigériai kolóniájához tartozó afrikai nő riszálta el mellette nagy és formás, amerikai felnőtt filmekből ismerős fekete fenekét, rikító és tarka ruhájából pedig érett mangóként akartak  kibuggyanni formás mellei, amik az akkor épp élvezettel olvasott, szenegáli francia szerző, Mohamed Mbougar Sar regényének egyik füllesztően erotikus és szókimodnó szereplőjét, Anyapókot juttatták eszébe, aki műveiben emlékezetes bekezdéseket szentelt mellének, erotikus antológiák legizgatóbb darabjaihoz méltó zengzeteket szentelt annak a mellnek, amely örök helyet vívott ki magának a világirodalom-történetben, és olyan ellenállhatatnalul buggyan ki a félrehúzott ruha mögül a fiatal írónak a Mihran által többször újraolvasott fejezetben. Mihran Malikian először valami kellemes, majd inkább már őrjtő-ingerlő bizsegést érzett az agyában, majd odalent is nyilván, de hiába nem volt már nővel egy jó ideje, a nigériai Amazon karjaiba nem merészkedett volna, mert nagyon nem volt biztos benne, hogy ki tudna-e egy ilyen nőstényördögöt vagy ragadozót elégíteni...

-Ha ilyen anyám lenne, még mindig szopnék! – kommentálta a látottakat Rostás Zsiga is, aki az olcsó italboltként is szolgáló trafik előtt itta a sörét. Mihran, mielőtt bármit is tudott volna reagálni, zavartan belépett a dohánybolta, vett egy üveg Ararát brandyt estére, ugyanis maga Inez Krueger volt hivatalos hozzájuk, akkor tervezte ugyanis Ismail Vartabed rajongásig szeretett barátnőjét és múzsáját a lakótársának bemutatni. A fekete nő teste annyira felingerelte és nyugtalanító vágyakozással töltötte el Mihran Malikiant, hogy vett magának egy kis üveg whisky-t, valamint két doboz jó fajta sört, hogy emésztgesse a látottakat. A trafik előtt továbbra is jellegzetes asszonyverő atlétájában, kínai strandgatyájában és kopott papucsában strázsáló Rostás Zsiga újra megszólította az örmény diákot, hogy ugyan ne haragudjon már a zavarásért a fiatalúr, de nemrég engedték ki 72 óra után a kapitányságról, cigi meg  pénz az nincs, csak az ideg, ezt a sört is a haverja fizette neki, hívja már meg legyen szíves egy jó dobozos sörre meg egy szál cigire, jó tett helyébe jót várjon. Zsiga viharvert atlétája eposzi jelzőjét nem csak a kliséknek vagy szlengnek köszönhette, hanem a Rostás úr felesége szeme alatt bizonyos időközönként megjelenő monoklik is tanúskodtak róla, így Mihran Malikian bírt már olyan szintű emberismerettel, és kifigyelte már annyira a helyi erőviszonyokat, hogy gondolkodás nélkül Zsiga kezébe nyomta az egyik sörét, majd az úri napokra tartalékolt dobozos, gyári(!) cigijéből, meg a whisky-ből is megkínálta Rostás Zsigát. „Látom te kulturált, rendes gyerek vagy, régóta laksz itt a környéken? Mert tudod, sok még itt ám a köcsög, de ha valaki szarakodik veled, csak szóljál nekem, aztán megb@sszuk a száját!

Malikiant inkább félelemmel elegyes nyugtalansággal, mint bizakodással töltötte el ez a nagylelkű ajánlat, és inkább úgy döntött, továbbáll lefelé a Népek utcáján a Kazimír pópa tér irányában. Az Auróra utca sarkánál Bashar Karimov álmigráns sietett el mellette láthatóan zaklatott állapotban, majd a Taskent piláf alapanyagjaiért a Kabul bazár felé siető, még negyven felett is bőven vonzó Ruslana Abdullajeva csábító körvonalai tűntek fel hirtelen, bizonyságául annak, hogy a hidzsáb néha a divatlapok és nem a dzsihádfigyelő címlapjaira való inkább. A Zulejka szupermarket környékén Malikian bepipázott suhancok nem túl bizalomgerjesztő csoportosulására lett figyelmes, ugyanis a helyi junior maffiózók hadat üzentek a szomszédos Szt. Ciprián görög katolikus iskola diákjainak, bejelentve igényüket a helyben eléggé elitnek számító diákok kosárlabda-pályájára is többek között. Valentino és Enrique, a két Dalton testvér éppen egy cipriános diákot "cápáztak meg", ahogy a mahalle zsiványai hívták akkoriban az einstandolást, megszabadítva a hirtelen magára hagyott, nyárfalevélként remegő diákot mindenféle Apple termékétől, cigarettájától, pénzétől, de még a cipőjétől is majdnem. A junior banda pörölyeinek számító Dalton testvérek nevelő célzattal még jól be is fenyítették a kis anyámasszony katonáját, üzenve a félhülye öccsének, hogy a debilekhez nem jár a Mikulás, maximum a rénszarvas fog beleszarni az ablakba kitett csizmájába.

Pipás Rozi, a környék egyik legendás hírű cigányasszonya éppen a köszörűs-késélező bolt előtti széken ülve nézte végig a látottakat cigarettát szívva, elmaradhatatlan hosszú szoknyját rendezgetve. Lánya, Lakatos Eszmeralda, „az indus bülbülmadár” pedig, akinek a kegyeiért hasztalan esdekeltek a mahalle igazán menő csávói és helyi erői, próbára sietett a közeli, kerületi színházba, ahol Somnakajt,  a titokzatos szépségű cigánylányt alakította a Virágzabálók című regény színpadi átdolgozásában.