Mamának és Irma néninek

’Hű, a betyárját, még az ötödét sem olvastam ennek a könyvnek, de már nyakig benne vagyok, sőt kezdek beleköltözni, de mi lesz ebből, akkora tükrök köszönnek, néhol már csattannak vissza belőle... Mi lesz ebből: megvilágosodás vagy megreccsenés...?’ – B. valami ilyesféle dolgokon morfondírozhatott magában, amikor félelemmel elegyes tisztelettel és elégedettséggel az éjjeli szekrényére tette aktuális olvasmányát, a már-már legendás hírű mágikus realista regényt, letette pihenni, hogy aztán ő is álomra hajthassa az aznapra ismét kellőképpen túltelitődött és zsongó fejét.

Szerencséjére most már nem a jó ideig makacsul ismétlődő és kísértő rémálmai támadták meg az éjjel, hanem valami egyszerre mélyen, messziről, de mégis nagyon ismerős és furcsa, idegennek is tűnő helyen találta magát. A teremnek, ahová legújabb álmában szinte lepottyant, sajátosan kevert, de karakteres és nagyon mély spirituális kisugárzása és térereje volt. A terem díszítésének, mintáinak egy része az úgy nevezett mór stílust követte, de ezt a fajta orientalizáló dekorációt B. világi épületekben és zsinagógákban is látta az egykori közös családi utak, vagy a magányos, céljait csak utólag vagy közben megtaláló bolyongásai során, így itt sem volt biztos benne, hogy mecsetben van, mert bár a cipőjét levetette a bejáratnál ( ez bizonyos egzotikus imaházakban, sőt templomokban is bevett szokás lehet, akár a legváratlanabb helyeken, ahogy ezt B. már sejteni és tapasztalni is kezdte), Koránt egyet sem látott, se kiblát, vagy a turistáknak mihrábnak nevezett imafülkét, imairány-jelzőt, így már-már az az érzése volt, mintha a toledoi szefárd zsinagógában lenne inkább, de annak pedig a jellegzetes tóratartója is hiányzott az álombeli képből. Az egy darabig szigorúan növényi és geometriai elemeket használó, mózesi előírásokat szem előtt tartó díszítés aztán hirtelen, egy ponton túl megváltozik, és a mór ornamentalisztika helyébe, mintegy lázadó, látvány-bontó, váratlan elemekként kék, világoskék és fehér színekkel dolgozó kínai csempék lépnek, amelyeken nemcsak hogy emberi és állati alakok vannak ábrázolva, hanem mintha egy történetet mondanának el, vagy inkább egy hosszú, bonyolult, egy embernek túl sok, generációkon és kontinenseken átívelő legendát, tanmesét és odüsszeiát próbálnának a betévedt látogatóval egyszerre megosztani.

A kínai csempéken először életre kel a környéknek a damaszkuszi székhelyű Omajjád kalifátusig visszanyúló története: az emirátus, Gibrib ibn-Abdalah költő lakosokat lázító, Omajjád-ellenes versei és a Taifa évei, amikor mozarabok, mórok és szefárdok éltek ideiglenes és törékeny bár, de virágzó és inspiráló békében egymás mellett, az immáron kultúrközponttá terebélyesdő, festői fekvésű városban, a Tagus folyó partján. Majd VI. Alfonznak, León királyának a várost meghódító hadai tűnnek fel a csempéken, autodafék, inkvizíciós nyomozások követik a hatalomváltást, és a történetet elbeszélő képeket nézve B. még álmában is érzi eme drámai sorsforduló édeskés bűzét, az égett hús szagát, a pogromok, lázongások és vérfürdők drámáját és elhallgatott, lefojtott túlkapásainak feszítő csendjét. Az emberi kegyetlenség és bosszúvágy eme nyomasztó tanmeséinek a helyére hirtelen egy szerelmi ballada lép, a csempéken megelevenedik Rahel la Fermosa, avagy a szefárdok Elias Canetti-ig és Kardos G. Györgyig megőrzött ladino nyelvén: Szép Ráhel és VIII. Alfonz király titkos szerelme, a szeretője nyomán szefárdokat az udvarába hívó király boldogtalan és rideg házassága Angliai Eleonórával, majd a klérus és a nemesség bosszúja, akik a király távollétében halálra ítélik annak zsidó szeretőjét. A történet csak folyik, pereg, variálódik mozgó, egymásba átképeződő és átfolyó, néha pedig éppen elkülönböződő csempéken, El Cid, de még Izabella királyné és intrikus gyóntatója, Tomas de Torqemada is megjelennek, feltünedeznek, valamint Asher ben Jehiel rabbi története, évei a Német-Római Császárságban majd Ibériában, a király meggyógyítása, a talmudi törvények megírása...

A változatos és vonzó, tanulságos történeteket, emlékfoszlányokat és villanásokat idéző csempéket egyre jobban lenyűgözve követő B. végül azon veszi észre magát, hogy immáron a terem eldugottabb, félig homályos végébe ért a meséket követve, ahol a kínai csempéket már egyre több helyen por és pókháló borítja, aztán pedig, megdöbbentő és elsőre érthetetlen módon az egyre nehezebben kivehető-bogarászható mese, eredetmítosz immár B. saját történetébe megy át: az első csempén éppen zaklatottan áll a mahalléban, a Clara Zetkin téren, előtte egy megviselt, kopott sporttáska, melyben „kitelepítette magát otthonról” – megpróbálta szélnek ereszteni, leválasztani az őt egyre jobban feszélyező, ingerlő és blokkoló én-részét magáról, a táskába pedig útravalónak becsomagolta az addiktológiai és hostelezős, félcsöves éveire emlékeztető szétmosott, viharvert ruháit, a szaúdi fordítású Koránját, valamint a tehetetlen dühében félbetépett Egy családregény vége című regény egyik darabját és a Világló részletek első kötetét. A következő képen már a Muzsikus cigányok parkjában áll Buffo, az Amerikát is megjárt nagy cigányprímás emléktáblájánál, a másik kilakoltatott táska immár hátul, a padok mögött, a park sötét részében hever, benne munkásruha és bakancs Tengizbe (ott majd megnevelnek baszki!), Jü Hua: Kína tíz szóban (tajvani kiadás!), Világló részletek /2., filléres emlékek, suttogások és sikolyok, valamint Osvaldo, a rotterdami hóhér balladájának vázlata. Az újabb csempén B. éppen feszülten és türelmetlenül várakozik, várja a követe visszaérkezését és vele Yildiz bég válaszát, ami nem is késlekedik sokat, hirtelen egy ló vágtat a képbe, vele együtt pedig egy lándzsa hegyébe nyomott, levágott emberfej közeledik lovas helyett, melyből még csöpög a vér, Yildiz bég ajándéka és fényességes válasza egyben, B. pedig a kezdeti döbbenet és ijedtség után hirtelen a saját arcvonásait fedezi fel a levágott fejen. Pár csempe ezek után sajnos már nagyon töredezett, vagy kierőszakolták a helyéről, aztán B. újra magát látja, immár Isztambulban, először egy antikváriumban, a Héttorony, alias Yedikule közelében, ahol éppen táncoló derviseket ábrázoló tusrajzokat vásárol, majd törökülésben hallgatja a ramadani Korán-recitációt a Bajezid dzsámiban,  vászonzsákokban tárolt, finomra vágott kurd dohányt vásárol a közeli bazárban, nézi a Hagia Sophia megmaradt mozaikjait (akkor még múzeum volt), aztán hirtelen a Mimár Szinán építészről elnevezett kávézó és éjszakai klub teraszán üldögél vizipipázva, teát kortyolgatva, míg inkább gyakankodva és értetlenül, mint örömmel hallgatja a pincér meséjét, hogy ő olvasta a katolikus vallást bíráló és gúnyoló írását a blogoszférában, és B. vagy akkoriban Jakováli Hasszán szerinte úgy ír, mint egy dervis. Mevlevi dervisünk pedig áttáncol egy másik csempére, ahol gyanúsan ismeretlen ismerőse és egy kurd éjszakai pillangó társaságában ül egy night club-ban (Ramandankor!), a rúd és a tánctér vészjósló élettenenséget sugallnak, a táncoslány előveszi kevéske angol nyelvtudását és újabb lady drinket kér – utána már az ismeretlen ismerős autójában ülnek, akinek B. égre-földre esküdözik, hogy tényleg nincs annyi pénze, kártyán sem, a szüleit ilyenkor ne hívják, és ő kultúráért, élményekért jött Sztambulba, nem fukszot venni a bazárban, hogy aztán az egész lassan Elrabolva 2-be menjen át...

Fotó: Jürgen Bell: Amsterdam

B. zihálva, levegő után kapkodva riadt fel ebből az egyszerre kínzó és gyönyörködtető álombéli látomásból, hogy aztán pár szál, tövig leszívott cigi után visszaaludva ismét kék, világoskék és fehér színű csempék között bolyongjon, amik immár a gyerekkorából, a nagymamája szobájából is ismerős holland díszítésekre emlékeztetik: szélmalmokkal, tengerparttal, tulipánokkal és az egyszerre szürkén és neonszínűen lüktető Ruhr-vidék átszelése után végre Hollandiába érve meglátott, mesebeli mézeskalács házaknak tűnő parasztkunyhókkal. A csempéken előszőr Gazsi bácsi, a családi hős féltve őrzött emlékirat-jellegű kéziratának történet-foszlányai jelennek meg: a tiszti avató a Ludovikán, majd a vonaton, ki a frontnak nevezett mészárszékre, Belaruszba, 1944 elején, végül Gazsi bácsi a mosókonyhában hol vágyakozva, hol gyanakodva vizsgálja a belarusz mosónőket, hogy vajon melyikük lehet a partizán...Pár kivehetetelen és értelmezhetetlen csempe után Gazsi bácsi már a fogolytáborban, a nagy SzU valamelyik Isten háta mögötti, barátságtalan végében raboskodik, majd a román-magyar határon, szökés közben, ahol az utolsó pillanatban buktatják le a szekusok, de az újabb képen Gazsi bácsi már tíz évvel később pisztollyal a kezében ront be a nappaliba: „Irma, azonnal csomagolj, készítsd a gyerekeket... a szovjetek mindjárt itt vannak, nincs vesztegetni való időnk!” A következő csempéken már Hollandiában, hol Poeldijk-ben, hol den Haag-ban vagyunk, immár B. is feltűnik a képeken: Gazsi bácsival a lovardában vagy a családi motel konyhájában, raktárjában, vagy a legszebb emlék – együtt nézik az Erdivisie heti fordulójának összefoglalóját, ahol az abban az évben mindent megnyerő Ajax gólzáporos győzelmet arat, a lófogú, kopasz, duci és három, de inkább hét évvel később nagyot menő brazil Ronaldo még a PSV Eindhoven üdvöskéje, Gazsi bácsi csak hamiskásan mosolyog, láthatóan jól szórakozik, és elégedett B.-vel, hogy nem pofázik bele minden fölösleges hülyeséget a nagy sportélménybe. Feltűnik Bart is, B. anyja egyik hollandiai unokatestvérének a férje, aki olyan mesteri steak-eket tudott sütni neki, meg olyan ínycsiklandó majonézes garnélasalátát tudott a konyhában speciálba előrántani, hogy B. gyerekkori rajzain mint kalózkapitány köszönjön később vissza... A következő mezőben B. már északi tengeri halat falatozik Kees-szel, a másik sógorral a Scheveningen-en, Hága kimondhatatlan nevű tengerpartján, olyan igazi hangulatos, egyedi, echte, fapados halsütőben, mert ott az igazi, nem ám a flancos éttermekben! Feltűnnek emellett az unokatesók, az ikrek és az idősebbek, Daisy, Tünde japonika forma selyem pongyolája, Csilla kedves mosolya, a Keukenhof, Delft, Harlem, a leiden-i sajtpiac, B. már-már azt érezné, hogy végre elutazott, nem ebben az egyre feszítőbb komp-országban rostokol-bűnhődik, de vége, sajnos vége az álomnak, és immár B. képzelete veszi át a stafétát a cigizés közben: kinylik a kék-fehér mintás süteményes doboz, a kávé feltálalva, B. vagy 10 éves akkor. Irma néni éppen látogatóban van a hugánál, a mamánál, B.-nek ilyenkor jött a Mikulás, és nem csak a gulden, az ajándék, vagy a holland kakaó, hanem Irma néni személye, varázsa, kisugárzása, tekintélye miatt, ami magában hordozta egy azóta letűnt, elátkozott, mindennek elmondott majd rehabilitált és részben újjáéleszteni próbált kor szellemiségét. Mama és Irma néni az ebéd után, holland szokás szerint „retyetülnek”, ahogy Gazsi bácsi, Irma néni férje mondta mindig: ilyenkor a férfi, hálából a finom ebédért, elmosogat, kávét főz az asszonynak és barátnőinek, majd azt némi sütemény társaságában felszolgálja nekik, és hagyja őket uralkodni, kibontakozni, szórakozni, „retyetülni” – Gazsi bácsi ilyenkor mindig a lovardába ment, gondosan ügyelve arra, hogy véletlenül se vigye fel a lakásba „a lószarszagú ruháit”, de mama és Irma néni megengedik B.-nek, hogy velük „retyetüljön”, persze némasági fogadalommal és dacszövetségben, kávé, sütemény tálalva, mama rá mer gyújtani a szobában, koccintanak, Irma néni cseresznyepálinkát, mama pedig ajándékba kapott Jenevert iszik.

B. ezek után átszellemült arccal, elérzékenyülve szívja a cigarettáját a „görög” lakás teraszán, savanyú Jóska már ficereg, ébredezik, mindjárt előbújik B. beszélgetőtársa is a szomszéd szobából, B. pedig siet vissza a territóriumába a laptop elé, hogy álmai és kevés épen maradt szép, kedves emléke nyomán, ha csak videók és fotók mentén is, de képzeletben, virtuálisan legalább Hollandiába utazzon.