Rácsok, egyre csak rácsok, mindenhol azok a rohadt rácsok, meg az a kibírhatatlanul orrfacsaró, összetéveszthetetlen szag, a börtön szaga, amiről addig csak olvasott, meg hallott a Kőhidán tanító kollégáitól, vagy a fegyőr tanítványaitól az esti iskolában. Ha azonban nem a rácsokra tévedt a riadt, sarokba szorított tekintete, akkor vagy azt látta, hogy a zárka másik végében árnyékbokszolnak a bedobizott zárkatársai, vagy ellenkező irányban a góré csikkel eteti és sanyargatja azt a szemetet...

B. verítékben ázva, üvöltve riadt fel legújabb visszatérő rémálmából. A legutolsó újrakezdést megelőző széthullást, önfelszámoló kamikaze-üzemmódot ugyanis többek között az az ismétlődő rémálom jelezte előre, hogy B. újra egy kezelőintézetben van, a legreménytelenebb és kritikusabb első napokban szenved, és azon matekozik, alkudozik magában, hogy mikor és hogyan tud onnan lelépni, vagy inkább kiszabadulni. Ehhez képest már túl volt a rémálmokban kísértő nagyszervizen, átnevelésen, immáron a védett, „görög” lakásban tartózkodott, valami mégis tovább vadult, lehet elszabadult és dörömbölt odabenn, így B. egyre jobban érezte, hogy valami nagyon nem volt a helyén, ha ilyen kínokat kellett éjjelente átélnie – gyógyszer-mellékhatás, vagy szilaj hullámokat vet a tudattalan, netán valami prikezsia? Az álombeli zárka részletei és ezek a válaszra hiába váró kérdések kavarogtak és gomolyogtak B. zaklatott elméjében, amikor zihálva a konyhába sietett, remegő kezeibe vette a direkt ilyen gyilkos pillanatokra való instant kávét – kinek van ilyenkor ideje 5 percet kérődzni még ezen, amíg lefő az a szar? – és egy bikaerős adaggal, láncban dohányozva próbálta ezt a kibírhatatlan csomagot elnyomni valahogy. Ült kinn a teraszon, a műanyag széken, a többiek még aludtak szerencsére, és próbált valami szelídre, szépre, megnyugtatóra gondolni, hogy bárcsak azt álmodná például, hogy egy fehér selyemruhás, non-la kalapos vietnámi lány ölében pihen a feje, a lány csak mosolyogva simogatja azt, körülöttük lótuszok és mély, intim, inspiráló csend. Aztán a kalapos lány arca helyén a pedikűrös lányé jelenik meg, a sétálóutcában levő vietnámi szépségszalonból, B. pedig áhítattal elegyes élvezettel simogatja, csókolgatja, kényezteti a lány lábait, aki boldogan, de némi értetlen, de azért cinkos mosollyal és zavarodottsággal az arcán mégis hagyja, egyre jobban hagyja...

’Ha már nem mehetek Ázsiába, vagyis hát javarészt sehová, de még Szolnokra sem, ha már nem mehetek Ázsiába, akár a villamoson, akár a kajáldában, akár a vegyiáru boltban, akár a borbélynál Ázsia, legalábbis részben, minta mégis karnyújtásnyira lenne: itt van például a Monori alias Chinatown két megállónyira: ruha-nagykereskedésekkel és butikokkal, gasztronómiai bombaszámba menő, változatos éttermekkel, sült gombóccal, Gong Bao csirkével, oldalassal, dong po hússal, hot pot-okkal, de akár kínai pacallal is, amit Wang professzor és Shi Qiang, a vagány zsaru esznek oly előszeretettel A háromtest-problémában, de hát Kína már úgyis szembejön az idővonalamon a fosbúkon az algroitmusoknak és a követett csoportoknak köszönhetően: chengdu-i pandák, Hanfu, írásművészet, Kvangcsu alias Guangzhou immáron nem csak Az urgai fogolyból, wing tsun, tai chi, szép nők hol modernitást és hagyományt ötvöző, hol kihívó ruhákban, high tech, metropoliszok, hun-han kontinuitás, Nagykövet Elvtárs, és persze a végén Wun Csi, aki a Monori mellett újra csak kutat ás.’

B.-nek akaratlanul is eszébe jutott az a borzasztó és nyomasztó másfél évvel ezelőtti nyár, amikor úgy érezte magát, mint a főszereplő A kiskakas gyémánt fél krajcárja című mesében, csak neki eszkalálnia kellett a problémáját: „Kukurikú, Kínai Császár, a török császár nem adja vissza a gyémánt félkrajcáromat!”

’Bassza meg, kezdeni kéne már ezekkel az éjjeli tortúrákkal valamit, mert most nem az van mint odabenn, hogy alig várom, hogy este legyen, hogy álomba meneküljek a borzasztó és irritáló rögvalóság elől, hanem félek elaludni, már az első felriadáskor várom a reggel 6 órát, aztán persze a nap olyan torokszorító nyomorúsággal vánszorog fel ilyenkor a helyére, mint a templom félreeső lépcsőjére felbaktató koldus, vagy ahogy mi itt hívjuk: a csövi („Messze még a hajnal, három óra húsz...”) – kezdeni kéne már magammal is valamit, holtponton vagyok, nem jön az ihlet, nem hogy a rímhenger, vagy akár csak egy kósza ötlet, semmi, de tényleg semmi, aztán meghívtak már irodalmi estre mint fekete lovat, próza nagydíjat is nyertem a kafkai rémlátomásba csomagolt nyomorúságommal, legalábbis ahogy a méltatásban vagy laudációban elhangzott, fel kéne már nőni vagy legalább zárkózni ehhez, letenni végre valamit úgymond: „Húzd rá cigány, megittad az árát.... Húzd, ki tudja meddig húzhatod (a vonót és/vagy Csajághy Laurát?)/ Mikor lesz a nyűtt vonóbul...”, botot azt látok itt eleget a környéken, sok itt a nyugger, a nyugdíjas BM-es, a csövi, a rokkant, jön szembe, egyre csak jön a sok botosfaszi meg banyatankos néni, mennek a Pennybe akciós újságokkal, ott vonszolják helyettem is keserű sorsomat, az előre felélt jövőmet, de hol van a Kínai Császár?’

Két órával később B. újra, mondhatni menetrend-szerűen felriad, ám ahogy a telefonja órájára pislantana, hogy mennyit kell még szenvednie, hát a kijelzőjén a megszokott számok helyett csak annyit lát, hogy kis animációs kínai figurák szerelik-hegesztik nagy bőszen a viharvert Xaomi-ját, olyasmi egyenruhában, mint Ye Wenjie a Vörös Part bázison, már megint Liu Cixin sci-fi triológiájában, illetve annak a kínai sorozat-feldolgozásában, amit a home office-os IT távmunka üresjárataiban nézett előszeretettel akkoriban. „Mijaf@sz!?” – dörmögi magában hitetlenkedve de némi megnyugvással B., és eszébe jut, hogy mennyire könnyebb lenne, ha egy Microsoft alkalmazás lenne, mondjuk az a sokszor rohadt levelezőprogram a desktop support-ról, csinálna egy Office-csomag javítást, vagy egy új profilt, de akár magának egy új felhasználói fiókot is a szerveren, az agy-könyvtárban és adatbázisban, aztán nyilván törölne és szép számmal hozzáadna a fiókhoz stratégiai fontosságú, többek között hozzáférést és jogosultságot biztosító csoportokat (security, distribution), de lehet csak annyi kéne, hogy optimalizálja és töredezettség-mentesítse az agya merevlemezét, utána a gyorsírótárat, szemetet (temp file-ok) kitakarítani, aztán elő a bűvös fekete kis ablakkal: rendszerfájlok ellenőrzése, végül pedig gpupdate /force, hogy az ominózus csoportok és csoprtszabályzatok, a hozzáférések és jogosultságok frissítve legyenek,  rendszerújra...

„Halhatatlan vagy, gyönyörű android, / Otthonod színtelen, szúrós szagú aldehid” – dúdolgatta magában B. kamaszkora kedvenc Quimby-számát, még a Leon Amigos előtti időkből. A kínai császár, a leghíresebb, akiről már 13 évesen is tanult, Csin Si Huang Ti és gigantikus hadserege végül megjelentek B.-nek, de nem a Chinatown restaurant-ban Budapest tízkerben, hanem Liu Cixin zseniális trilógiájának abban az IT-s aggyal és tudással felejthetetlen részében, a trisolarisi civilizációt szimuláló játékból, ahol a Neumann-modell elevenedik meg emberi szimulációban, még a processzor is, hogy az első számítógép logikájával próbálják megfejteni a háromtest-problémát. B. többek között azért is olvasta az abban az időben nagyon népszerű és elismert tudományos fantasztikus szövegkorpuszt, hogy ismét meneküljön a valóság elől. Kivonluni, mint egykoron a szecessziós művészek, már próbált, de főleg a tanúságtétele utáni mecsetbeli és a mahallés élményei alapján az a Kelet mesés már semmiképpen sem volt, legfeljebb rémmesés, aztán próbált a kor trendjeihez igazodva buborékba is bújni, persze amikor a buborék kipukkant, akkor egy mini atomrobbanás történt az agyában, mert úgy szembejött a valóság, hogy a fal adta a másikat. Próbált mindezek mellett, egykori hallucinogén szerfogyasztási szeszélyeit és hóbortjait szem előtt tartva, a valóságon túlra menni, mint a szürrealisták, még az automatikus írással is megpróbálkozott, ám amikor intenzív LSD hatás alatt próbálta papírra vetni az agyában hömpölygő, áradó, csapongó káoszt és őrületet, már a második sornál azt vette észre, hogy a betűk önálló életre kelnek, folynak, táncolnak a papíron, és az élmény, a látvány a fless felülírta az írói szándékot. A mágikus realizmus nagyjait olvasva, idővel tanulni vágyva csak a bénult és elismerő tiszteletadás jött elő belőle, ahogyan a volgai német tanító kommunista tanmeséiről olvasott, amik valósággá váltak, vagy ledermedt és hetekig nem mert tovább lapozni, amikor tűpontos és felkavaró családterápiás tükröt talált Aurora Gama és fia, Moraes Zogoiby történetében, vagy inkább drámájában. Akkor mi legyen, hol van a Kínai Császár, vissza a jövőbe? B.-t akkoriban, miután szublimálta, versbe is szedte terápiás hozott anyagát, eléggé elkapták zeneileg a cyberpunk és darksynth algoritmusok, szóval inkább leásott, hogy váratlan helyeken törjön fel, de csak beadta a derekát, hogy a Galaktikát és Asimovot még jégeralsóban a wc-ben is olvasó apai nagyapja emlékét nem feledve, beadta a derekát, hogy sci-fit fog olvasni. A tanulópénz  vagy bevezető pedig, maga A háromtest-probléma, hol letehetetlen kriminek, hol konteónak, hol alternatív világmagyarázatnak, hol a földönkívüli civilizáció világát szimuláló játékba átlépve cyber-élménynek tűnt B. számára egyszerre, Luo Ji falképzővel és a többiekkel, Orwellt és Huxley-t kenterbe verő ellen-utópiával, plusz a trilógiában bemutatott adventista mozgalom olyan elemi erővel borította fel és ki a spirituális életét, mint 20 évvel korábban Spiró: Fogság című nagyregénye a katolikus gimnáziumból hozottakat.

Mikor már kezdett a hajnali 6 óra közeledni, és B. idegei is lenyugodtak valamennyire, akkor eszébe jutott, amit a Fegyenctelepnek mondott kezelőintézet rettegett vezetője (akit ő magában csak Bogdan Hmelnickij-nek nevezett) mondott neki: „Figyelj B. az a te nagy bajod neked, hogy még mindig fogod azt a kurva ágat. Tényleg rohadt nagyot zuhantál, az az ág mentett meg, de nem maradhatsz életed végéig rajta csimpaszkodva. Engedd el már végre azt a kurva ágat, tudom, hogy nagyon félsz, de hidd el, 50 cetiméterre a lábad alatt szilárd talaj van, arra fogsz érkezni, meg fogsz könnyebbülni majd röhögni magadon, ha végre elengeded!” Vajon az a bűvös és nyomasztó 4-6 százalék, mint a kaunasi maradvány, amit nem hagytam, csakazértsem, az lenne az az ág? Aztán eszébe jutott, hogy egy másik, vallásos kezelőintézetben ezt valamelyik nagy ószövetségi próféta vadszőlős képével magyarázták neki, amit bár nemes alapokból és kemény munkával próbáltak volna bortermelésre növeszteni, de megvadult, használhatatlan lett és kész, vége, ki kell  azt vágni az utolsó kacsig! Hát amikor ezt az elé tett Biblia kíséretében a lelkész B. arcába vágta, ott fagyott le, tiltakozott dühödten és sértődötten belül. Persze abban a 10 hónapban is SOS kivágásra került valami abból a vadszőlőből aztán ahogy a baj nagyobb lett, egyre több, végül, azokban az utolsó utáni körök és 25. óra utáni napokban hirtelen azt vette észre, hogy bizony csak olyan 4-6 százaléka kísért immár az eredeti vadhajtásnak. B., miután mindez végigfutott benne, sőt érzésben is megjött neki, hát képletesen beöltözött ő is védőruhába, szemüveggel, mint a munkaterápián a fűkaszás sorstársai, és nekiment ennek az átkos maradványnak. Közben lementek a Format Database és Start Logonscript parancssorok is az agyában, vége, rendszerújra, számítógép előkészítése...üdvözöljük... új felhasználónév és jelszó megadva, aztán végül jött a válasz is a nagy alkotói kételyre és dilemmára a kezdőképernyőn:

„Véred forrjon mint az örvény árja,

Rendüljön meg a velő agyadban,

Szemed égjen mint az üstökös láng,

Húrod zengjen vésznél szilajabban,

És keményen mint a jég verése,

Odalett az emberek vetése.

Húzd, ki tudja meddig húzhatod,

Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,

Sziv és pohár tele búval, borral,

Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.”

(Vörösmarty Mihály: A vén cigány)