I.

Fotók: Andrei AG litván fotóművész

Őszintén szólva elég régen halogatom ezt az írásomat, pedig régi adósságomról van szó, főleg önmagammal szemben. Mikor letett a gép a bécsi reptéren a kínkeserves, túlóvatoskodott kanunasi indulás és a rigai átszállás után, a hatalmas megkönnyebbülés mellett már akkor, bő tíz éve azt éreztem, hogy ennek az utolsó, balti keleti portyámnak a nagyon vegyes, nagyon szélsőséges és nagyon mély emlékét meg kellene írni. Aztán, ahogyan ilyen esetekben lenni szokott, én is beledermedtem a témába: szavakat is, nem hogy mondatokat nagyon nehéz, vagy képtelenség volt találni mindahhoz, amit az alatt a 10 nap alatt átéltem. Áthúzott soraimat, papírgalacsin formájában a sarokban landolt vázlataimat körüllengte a wittgenstein-i csend, a tabu, a gyász, az értetlenség, a szégyen, a meghasonlás és talán a tapintat csendje: én sem találtam szavakat, mint a Termelési-regény elbeszélője, de még terápiásan, gyónó jelleggel is csak dadogtam, lapítottam, nem a frankót mondtam, csapongtam jobb híján, ha ez a téma egyáltalán szóba került. Aztán amikor elkezdtem írni, és közelítettem ehhez az elemi erejű élmény-csomaghoz, annyira elmerültem az előzmények bemutatásában és megértésében, hogy majdnem egy kötetre való szöveg, töredék született úgy, hogy a több ember által is kiváncsian várt litván és balti élménybeszámolókból vagy bédekkerből még mindig egy sort sem írtam...

„Litvánia így, Litvánia úgy, megbezzegott, újabban már olyan, mintha Északon lennél” – azok a szokásosnál is többször, változatosabb variációkban ismétlődő beszámolói apámnak- így Litvánia nekem is közeli ismerősömmé vált gyerekkoromtól fogva, de nem áthagyományozott, traumatizált történeteken keresztül, hanem a sportlegendáriumban. Apám tehetséges élvonalbeli kosárlabdázó volt a nyolcvanas években, és akkoriban az USA után második helyen következő szovjet válogatott kezdő ötösében minimum 3, de előfordult, hogy 4 litván is szerepelt: Kurtinaitis, Marciulionis, Sabonis, Jovaisa... mennyit hallottam ezeket a neveket, meg a Soproni Textil csapata keretében a balti szovjet tagköztársaságban eltöltött tanulmányút történetét, hogy apám játszott az akkori világsztár, a később az NBA-ba is bekerült Arvydas Sabonis ellen a litván kosárlabda fellegvárában, Kaunasban, hogy Sabonis, dacára annak, hogy a lába előtt hevert a kosárlabda-világ, annyit keresett akkori csapatánál, hogy Bécsben két márkásabb farmert tudott volna csak vásárolni a fizetéséből, meg hogy ott minden milyen szép, rendezett, „majdnem nyugat” - jellegű volt, főleg Moszkvával és a nem is annyira messzi Leningráddal összevetve. Úgyhogy nyilván az utolérhetetlen USA után nekem is hosszú évekig, talán ma is Litvánia a kosárlabda etalonja, a kevés ország egyike, ahol nem a foci a legnépszerűbb sport, ahol több utcai kosárlabda-pálya van, mint futball stb. Legendás, technikás, küzdeni tudásban utolérhetetlen litván kosarasokat láthattam még a kilencvenes években a magyar bajnokságban is, mint Lekarauskas a nagy meglepetésre a bajnokság elődöntőjébe jutó soproni férficsapatban, vagy az azokban az években, nemzetközi porondon is tényleg nagyot menő pécsi női csapat oszlopa, a szamuráj lelkületű Jolanta Vilutyite, illetve a Paksi Atomerőmű csapatának litvánjai. Megcsodálhattam játékukat (és a rendkívül szép női drukkereiket) élőben az athéni VB-n is, vagy tévében az olimpiákon, ahogyan például a nagyokat követő generáció, Jasikevicius vezetésével kis híján kiejtette az amerikaiakat az elődöntőben, 2004-ben, egy utolsó kosárra dobásig kiélezett, drámai csatában. Erre jött még rá a paradox módon egyik legismertebb litván, Hannibal Lecter alakja, főleg a Hannibal ébredése, illetve a Tűzszekerek című film egyik futó-olimpikonja, Harold Abrahams, az Orosz Birodalom balti végéből Angliába emigrált litván zsidók leszármazottja, aki elmagyarázza, hogy milyen érzés félig emancipáltnak lenni.

Mikor 2005 nyarán a krakkói Kazimierz városrészben elköltött, máig felejthetetlen romkocsmás éjszakák és a lengyel vendégszeretet, gasztronómia hatására bekövezkezett a keleti fordulat nálam, és végre el tudtam engedni radikális kamaszkorom pár rossz beidegződését, úgy döntöttem, az akkoriban éppen újjászülető „Judapest” koncepció és a Berlinről hallottak alapján, hogy pár híresebb zsidó diaszpórát felkeresek Kelet-Európában, mint mondjuk Odessza, hogy kicsit betekintést nyerjek Leopold Bloom és az askenáziak odüsszeiájába. Így került újra a képbe Vilius, vagy lengyel-jiddis nevén Wilna: „észak Jeruzsáleme”. Azt hittem, hogy majd Vilniusban is az a fajta liberális, urbánus, turisztikai image-dzsé átgyúrt zsidó örökség fog rám várni, inspirálni, mint az egykori Osztrák-Magyar Monarchia fellegváraiban, legendás városaiban, hogy aztán többek között döbbenten és elsőre értetlenül tapasztaljam, hogy a ludas kásás, flódnis, sóletes "judapesti" hangulathoz képest tíz éve Vilniusban az egyetlen megmaradt zsinagóga környékén a csökönyös és sértődött hallgatás, a meg nem történtté tevés és a főtt disznófej a menő...

Én akartam oda menni, bizony, holott abban az évben szültésnapomra egy biankó utazást kaptam ajándékba, és szinte akárhová mehettem volna. Az utazási iroda roppant tájékozott és készséges munkatársa már egy sorozatba illő mexikói üdülést kezdett volna összeállítani nekem, aztán mikor egyértelműen jeleztem neki, hogy stornó, mert én főleg Litvániába szeretnék menni, hát úgy nézett rám és kérdezett vissza, mintha Észak-Koreát mondtam volna... Az út végül úgy alakult, hogy öt éjszakát töltöttem Vilniusban, kettőt Rigába, már Lettországban, hogy aztán jöjjön a Kaunas-kovnoi horror és thriller a két átaludhatatlan, nyomasztóan inspiráló éjszakával. Az évek óta várt, roppant izgalmasnak ígérkező útra nem csak útikönyvekből, hanem a blogoszférából is készültem, rátaláltam egy Erasmus-ösztöndíjjal Rigába kiutazó, a Baltikumot végigjáró pécsi egyetemista roppant informatív blogjára, és ott a litván posztokban egyre csak olyan információk jöttek szembe, hogy mind jobban éreztem, kihagyhatatlanul fontos és tanulságos út elé nézek. Akkoriban még Hollandiánál vagy Angliánál északabbra nem nagyon jártam, onnan volt csak főleg ismerős a hűvös távolságtartás, amit akkor még olyan lekezelőnek, felsőbbrendűnek éreztem, mert a mediterrán és nyugat-balkáni utazási preferenciák alapján inkább a barátságos, néhol már bratyizó, hülyéskedő, vagy éppen már műsorozó vendéglátói attitűd volt a nyerő. Hát ezekben a napokban szinte már a repülőn, de akár az elegáns, központi fekvésű vilniusi szálláshelyemen, akár plázában, akár privát idegenvezetésen, akár csak az utcákat járva vagy vodkázgatva egyre makacsabbul szembe jött a rögvalóság, hogy bár a litvánokat a baltiak latinjainak is mondják, eléggé hűvös, önérzetes, magának való, nehezen felnyitható népről van szó, akiknél ráadásul én nem csak a vitathatatlanul büszke múltra, a komor archaikussággal görgő, egyedi nyelvre, a különféle módokon továbbélő pogány örökségre és a meglepően gazdag gasztronómiára voltam kiváncsi többek között, hanem a tabusított, kollektív tudattalanba fojtott vészkorszak alatt történtek kapcsán értetlenül és szörnyülködve terebélyesedő, talán valamit még mindig túlkompenzáló kérdőjeleim is ott tapintatlankodtak, hogy aztán a fapofa vagy éppen az erőltetett műmosoly vicsorgásba forduljon. Litvánia vette fel ugyanis a mai európai államok közül a legkésőbb a kereszténységet, így büszke, aranykorában a Balti tengertől a Fekete tengerig terebélyesedő birodalmukat nem királyok, hanem fejedelmek vezették egészen Anjou Hedvig koráig és a lengyelekkel történt birodalmi egyesülésig a Jagelló, litvánul Jogaila dinasztia alatt. A litván, nem alaptalanul, egy eléggé önérzetes nép, olyan komor és archaikus, sokszor elidegenítően vagy fenyegetően hangzó nyelvvel, aminek az összenhasonlító nyelvészeti kuriózumait kutatva szanszkrit kifejezéseikig jutunk, olyan, a töredezett és véresen kaotikus modern kori kelet-európai történelmet túlélt, ismerősen fenyegető viharokban fennmaradt népről van szó, aki alapjáraton, a maga hűvös, kicsit mogorva módján azért elfogad, befogad, de ha kinyitod nála a bicskát, ha oda piszkítasz, ahol inkább a cipőt kéne levenni, hát javaslom, bújj el inkább a déli féltekén egy őserdőben, mert különben mész a céklalevesbe.

1940 és 1944 között többek között ez a sötét, archaikus, zabolázhatatlan erő tört fel arrafelé, Ostlandban, és tombolta ki magát, ugyanis a cári pogromok elől a XIX. században oda is menekült, befogadott, nem bántott, javarészt szegény askenázi zsidóság akkoriban egyre nagyobb részben a baloldali mozgalmakban talált magának messianizmust és megváltástant, és a Molotov-Ribbentrop paktum után, ami a litván, de en bloc a balti emlékezetben olyan traumatikus emlékű, mint nálunk a német megszállás és az elfojtott kiugrási kísérlet 1944-ben, szóval a német-szovjet paktum után virágesővel fogadta a bevonuló szovjet, litván szemszögből nézve inkább gyűlöletes és félelmetes orosz ősellenséget, bosszúért kiáltó hálátlanságról téve bizonyságot... Kinyílt hát az a bizonyos bicska, elszabadultak a pokoli és gyilkos indulatok olyannyira, hogy mikor a fővárosban, Kaunasban megerősítették, hogy az ott várva-várt német birodalmi hadsereg immáron órákra van csupán, megkezdődtek a pogromok, a leszámolás, és úgy eszkalálódtak az események, hogy a helyi zsidó lakosság kb. 94 %-a a shoa áldozata lett. Hiába álltak ellen a hadi szerencse megforulása után a jugoszláv partizánokat meghazudtoló módón az erdei testvérek  a vörös hadseregnek, a Szovejtunióba visszakényszerített Litvánia olyan megtorlásban részesült, hogy ahhoz képest még a magyar ötvenes évek és a Rákosi-féle ötösfogat is vágyálomnak tűnhetett a KGB múzeumban látottak és bizonyos, óvatosan kinyíló beszélgetésekben hallottak alapján...

II.

Olyan dús és érdes élmény-anyag várt rám az amúgy egyedi, karakteres és szép Vilniusban, a nekem inkább közép-európai mint északi hangulatú városban, amit csak hosszú évek alatt bírtam valamennyire feldolgozni. Valahogy úgy kerültem én ebbe a történetbe, az akkor még kecskeszakállas, keleties beütésű arcommal, errefelé „levágós” nevemmel, pergamen bőrömmel és horgas orrommal, mint a zsidónak nézett örmény a budapesti ostrom alatt, akinek egy kapualjban kellett körülmetéletlen hímtagját mutatnia a nyilas keretlegényeknek, nehogy a Duna jege alatt végezze... Igen, makacsul, állandóan, visszatérően, irritálóan ismétlődően „annak” néztek, hol szúrós szemekkel, hol megvárakoztatva, hol barátságtalanul kiszolgálva, hol akár a földre köpve „annak” néztek, és ez az élmény, hogy közellenésg vagyok, annyira erős volt, olyan mély nyomokat hagyott bennem, hogy finoman szólva tudtam azokban a pillanatokban velük azonosulni, és hosszas tépelődés, kockázatok mérlegelése után úgy döntöttem, hogy mégis felkeresem azt a bizonyos tömegsírt Panierai-Ponery-ben, azt az emlékművet, amiről nem hogy hosszú időn át beszélni nem lehetett, de még a nevét sem vehette a szájára az egyszerű halandó a legutóbbi évekeig. Álltam ott a KGB múzeumban, az utolsó szobák egyikében, olyan csomaggal a fejemben, hogy arra megint évekig szavakat sem találtam, álltam és néztem a panierai-i tömegsír exhumálásáról készült videót, és ott valami nagyon megszakadt, vagy inkább meghasadt bennem, hogy ezek, bár ugye, de mégis, engem is oda lőttek volna bele, meg mi az, hogy mi magyarok mennyi jóvátételt nyögtünk és nyögünk, meg a túlkompenzálások, hogyhogy ezeknek meg állítólag csak annyi volt a jóvátételük, hogy visszadtak egy tóratartó tokot, meg hogy aki mifelénk annyira szeret rettegni, hogy azt megélhetésből is űzi, hát azt komolyan befizetném egy vilnius-kaunasi túrára, „olyan” heftivel, fogadó rokonság és biztonsági kíséret nélkül. A vilniusi KGB múzeum a maga komor momumentalitásában, félelmetes és nyers tálalásban mutatja be az érdeklődőknek, hogy a másik totlitárius ideológia is legalább annyira kegyetlen tudott lenni, vallató szobával, börtönnel, kivégző kamrával demonstrálja a „Ne csak őrizd, gyűlöld!” – szellemiségét olyannyira, hogy nagyapám ávós történetei ugrottak be egyből, meg az a gyors summázata a látottaknak, hogy a Terror Háza ehhez képest Disneyland baszki...

A két totalitárius diktatúra rémtetteivel való szembesülés előtt és mellett először óvatosan nyitottam, fokozatosan ismerkedtem a litván fővárossal: városnéző túrán is részt vettem, valamint a litván történelmi emlékezet szempontjából Ópusztaszer és Visegrád sajátos keverékének számító Trakaiba is ellátogattam többek között, hogy megnézzem az itt karaimnak hívott kazárok jellegzetes, három ablakú faházait is, akiket Vytautas, talán a legdicsőbb emlékű litván fejedelem vitt magával testőrnek és zsoldosnak a Fekete tenger északi partvidékéről. Bár egyesek cáfolják, vagy nem bizonyítottnak mondják, de a zsidó vallás különleges, csak az írott forrásokat, többnyire a Tórát elfogadni hajlandó, rabbinikus hagyományt elutasító irányzatát, a karatia judaizmust követő, betért türköket nem üldözték a vészkorszak alatt, bár a wannsee-i konferencia külön föglalkozott velük, így nem jutottak arra a tragikus sorsra, mint a litauerek, a litván ortodoxok nagy többsége. Trakaiban természetesen a fejedelmi vár is megtekintésre került, valamint idegenvezetőm figyelmességének köszönhetően kenessát, sajátos karaim zsinagógát is láthattam, ahol egyesek szerint már-már muszlim módra imádkoznak Mózes követői. Trakai gasztronómiai szempontból is feltette magát a térképre nálam, mert persze megkósoltam a pelmenyi litván-türk-tatár-zsidó változatát, a kybinai-t is, csirkés, túrós, káposztás, sajtos és bárányhúsos töltekékekkel. Trakai olyan erős hatással volt rám, hogy nem győztem olasz és litván ivótársaimnak részletezni valóban egzotikus, szinte semmihez sem fogható élményeimet a viliusi bohémköztársaság, vagy hippinegyed, a kicsit a koppenhágai Christiania-ra emlékeztető Uzsupio Republikas, röviden Uzsupis leghíresebb pub-jában a trombitás angyal szobra mellett, ahová még angol turistákat is elvittek kósolóra, olyan híres házi sört mértek ott. A trombitás angyal melletti kocsmában aznap a szokásánál is különlegesebb társaság verődött össze, volt ott bohém, nagy mesélő, rafkós világjáró olasz Torinóból, a Csecsenföldet is megjárt újságíró és hadi tudósító, aki elmagyarázta, merre van a vilniusi kenessa, valamint egy kultikus helyi punkzenekar basszusgitárosa többek között, aki a híres dániai Roskilde fesztiválon is fellépett. Az „angyalban” találkoztam a civil Vytautas-szal is, a fiatal és rendkívül udvarias, előzékeny és intelligens üzletemberrel, az eleddig egyetlen litvánnal, akivel meg tudtam beszélni ezt a vészkorszak-dolgot, meg hogy igaz-e amiket olvastam vagy hallottam meg hogy nálunk, magyaroknál ez hogy volt/van. Annyira mély hatást sikerült tennem fiatal beszélgetőtársamra, hogy oda hívta barátait is, közben kiderült, hogy Vilnius egyetemét az alapító, akkor lengyel király és erdélyi fejedelem Báthory Instvánról nevezték el, meg Horthy vs. Antananas Smetona, asszimiláció vs. szegregáció, miegymás, hogy aztán a nem mindennapi találkozás és beszélgetés hatására bevezessenek a vilniusi éjszakába, de még a szállodába is visszakísérjenek.

Volt tehát bőven bohém, nemzetkaraterológiai, történelmi, turistás és gasztronómiai élményem a fekete leves előtt (Vilniusnak valóban kiváló gasztronómiai kultúrája van, "a város, ahol nem lehet éhen veszni", a pogány és dicső múlt emlékét őrző zsíros, rusztikus ételekkel, mint a darált hússal töltött, szalonnás-hagymás-tejfölös krumligombóc, a csepelinaj, amire úgy csúszik a pia, hogy ihaj, vagy a vadétel-költemények, hideg céklaleves többek között.). Mivel tudtam, hogy mennyire tabu, meg mennyire sértő lesz, amit kérek, inkább az amúgy egyedi és kiváló belvárosi szálláshelyemen, a Pilies gatvé mellett megbújó Shakespeare hotel recepciósának jeleztem ilyen „történész vagyok, de tényleg nem azért, ám mégis, meg ugye mi is....”-féle zavart felvezetés után, hogy a Vilniustól kb. 20 kilóméterre levő Panierai-ba is szeretnék elmenni, miután ugye... aztán az utazási iroda elfogadta szemtelen, tabusértő kérésemet, sőt külön ajánlatot is kaptam tőlük, hogy egy Jewish tour keretében vilnius zsidó örökségéről, történelméről is privát idegenvezetést kapok, bőrülésés Volvó-val, zsidó idegenvezető nővel, olyan helyszínekkel, amikről még az újabb úti könyvek sem nagyon mernek beszélni, ráadásul meglepően korrekt, ár-érték-arányos summa fejében. Itt jött talán azokban a napokban egyszer, vagy kevésszer jól, hogy „annak” néztek. Az, amit abban a három órában kaptam, az volt talán leginkább az a nehezék, élmény- és ismeretanyag, meg még nem tudom mi, ami leginkább gátolta, hogy a balti túra megírásra kerüljön: Gaon rabbi szobra, a tényleg, nem csak legendás vilniusi gettószínház a deportálás előtti éjjel, a csengetős zsinagóga, japán cseresznye vagy sakura, Sugihara konzul, „a japán Schindler” emlékére, a kevés ember menekülését jelentő, falba vágott rejtő-lyukak, menedékek: a malinák története és végül Panierai, a „ha ezek a fák beszélni tudnának” - élménye, a dacból és ki tudja milyen okból néha oda is piknikezni járó neonácik képe, a balti SS veteránok lobbija mind-mind és még sokminden más volt ott...

„Lehet, hogy kés vagy lombos íz alatt,

lehet hogy Gelbstern, amely leszakadt

Az idegenvezetőm ahogy mondani kezdte, ha ezek a fák beszélni, mesélni tudnának, de nem...

Ti, fák hallgassatok, mint ahogyan tettétek ezt 70 éven át, hallagassatok, mert zord hallgatástok több, mint egynémely regénytömb, vagy versciklus, hallagassatok kérlek, mert nem bírnám elviselni, ha terhetekből bármit is át kényszerülnék venni, a wilnai gettó véganpjait, az imaházak és Gaon rabbi sírjának megszentségetelenítését, a lépések számát a vasútállomástól egész az erdőig...

Őrizzétek inkább a komor feltámadás titkát, most és mindö....Á...nem...”

1997-ben még fiatal, lázadó és szemellenzős voltam a washingtoni Holocaust memorial-hoz, 2005-ben bulizni, dorbézolni, vizsgaidőszakot levezetni és felfedezni mentünk Krakkóba, és bár a zsidónegyed beszippantott minket is, de olyan másnaposságokat kellett kihevernünk, hogy minimum kegyeletsértésnek éreztük volna a közeli, hírhedt KZ Lagert is megnézni, így én a még ebben a kontextusban is hardcore level-nek számító Litvániában kaptam brutális demonstrációt és túladagolást is egyben vészkorszak tematikában, olyannyira, hogy a Jewish tour után nem volt már érkezésem semmiféle tematikus múzeumra, de italba sem tudtam fojtani a látottakat, vagy hallottakat.