Indulok a munkába, eddig azon rinyáltam, hogy kicsinál a home office ingerszegénysége, az időközönként újra meg újra már mintha dzsanki pecóvá változó szerény szobám (azért időnként kiganajozom, csak nagyon rá kell szánnom magam) fogáságában tengetett őrület, online zombulok, beszippant a képernyő, aztán mikor kimegyek robot után sétálni egyet, mintha egy másik bolygón lennék, a külvilág ingergazdagsága egyszerre zavar össze és zsibbasztja az agyam - hol a bánatban is vagyok? (Már ki tudja hány éve nem vagyok a helyemen, de itt már kívánkozik a kérdés: a helyemen voltam-e valaha? Talán a BTK-n, de az nagyon régen volt már.)
Munkába járni se kutya, az a munkaidő előtti és utáni plusz plusz 40-60 perc BKV, ahol sokszor lever a víz a sok tömegtől, hogy elérjek, mint jó bilétás multi-rabszolga a klimatizált gettóig. Szóval indulok a munkába, cigivel az arcba, persze kicentizem az időt, az utolsó, útra valót még letöltöm otthon, aztán a mozgó üzemmódra marad a tekerős fajta, kisebb csomag dohány - lusta vagyok 15-20 szálat előre letölteni, meg a csavart cigi látványa visszataszítja a finnyásabb tarhálókat, a masszívakat viszont persze nem riasztja el. Valami földöntúli érzékük van ahhoz, hogy a lehető legrosszabbkor találjanak be, amikor rohadtul sietek, vagy zabos vagyok, aztán persze megállhatok, meg kell tekernem neki, mert persze sodorni nem tud, ki kell vennem a számból az égő, még otthon töltött cigimet, minimum a lenyálazáshoz, erre beszól, hogy neki olyan kell, ami nekem van, a töltött - hú de igényes lettél hirtelen, mondom magamban, vagy mormogom félhangosan a nikotintól megsárgult, csorba fogaim között.

Megyek tovább, hogy most metrópótló, vagy négyeshatos (jobb kézzel vágjam le a káromat, vagy ballal)? Útközben az Előd és Dankó utcák meg a Könyves egyszerre szikszói, mumbai és balkáni szüzséje taglózna le, ha az ember nem tudna bármit megszokni ("Természetesen! "), amely a Meki mögötti ToiToi WC környékén tetőzik, ha éppen nem tarhál a román koldusmaffiához tartozó öregasszony leborulva, porig alázva magát a négyeshatos megálló előtt.

Felszállok, jó esetben nem kell felpréselnem magam egy kevésbé szardíniásdobozra hajazó járműre, és a lábak ellebbenő látványába bújok a méregető, mozizó, agykiszippantó, vagy éppen becsmérlő, megkeseredett, besavanyodott tekintetek elől. Mint jó öreg lábfetisisztának, ahogyan például Tarantino is vállaltan (ld. még lábmasszázs-dialógus a Pulp Fiction-ben), a munka üresjárataiban is a kora nyári meleg által előcsalt meztelen női lábfejek sziluettje ugrik be. Hozzájuk szandálok, papucsok kapcsolódnak, ókori illusztrációkat, birodalmakat idézve: hol római légiós caliga, hol egyiptomi, asszír újbabiloni lábbelik – már a múltból (Babylon folyóvizeinél már a DAES kegyetlenül kitörölhetetlen emléke, és nem a fogságba hurcoltak szelleme kísért - bár lehet, hogy az ál-Mahdí fekete serege teljesítette volna be a zsoltárbéli, zsolozsmáskönyvből kivágott átkokat?)
Az újra meg újra elbukott közel-keleti háborúik után idővel magyar-navaho-ul tanulni akaró, Magyarországot is megrohamozó arabok után most már a fancy táskás irodista hölgyek hordják mezítláb a bőrcipőt. A nagyon menő, up-to-date csávók pedig a hatéves Tompika széjjel mosott és nyúlt, cipőhöz vagy ruhához egyáltalán nem passzoló színű, nagy mintás zoknijait veszik fel, mert ők ettől valakik ezekben a nagyon külsőségek dominálta, kiüresedett években ("Akit az istenek szeretnek / örökre meghagyják gyereknek")
Nekünk viszont baszki, morgom magamban nem kicsit irigykedve, fel kellett nőni, mert muciológiából, gasztrobloggerkedésből és égimeszelőre növesztett egóból nem lehet megélni: úgy megnéznélek, hogyan hordod le a sittet a harmadikról, vagy tolod a talicskát a keskeny pallón, mármint nem amin “Vörös Rébék általment és elrepült”, hanem a sárdagonyába a furiknak épített közlekedőpályán, amiről ha leesik a cucc, na akkor van gáz....

Odaérek az irodához, szerencsére nincsen a környéken közvetlen kolléga, akivel bájologni vagy haverkodni kéne a bootolás helyett, még egy cigi az arcba, aztán fel azokon a lifteken, amelyekben állítólag egy szint után már közösülések vannak (anno a Klinikák környéki eldugottabb bérházak liftjeiben is előfordult a duhaj, FülkeFor előtti éjszakában).
Csak a gond, a munka....
Szép lassan számokba leszek fojtva…
Most már, hogy lett összehasonlítási alapom, az IT service deskben az a jobb, hogy a tengernyi munka miatt esélyed sincs, hogy a multis agymosás és irritáló kelléktára úgy igazából utolérjen, mint itt, a customer service-en:

Team meeting a. k. a. munkaértekezlet, townhall meeting, önfényezés, egymást dicsérjük, hízelgünk műmosollyal, de a konyhában meg kibeszéljük, TL-privi cseten hátba támadjuk egymást, a valóságot éppen csak karcoló avatarképek a Teams-en, stresszlabda, mind-numbing, sprit-crushing tréningek, aztán persze az elmaradhatatlan: magyar-lebutított angol keveréknyelv, amit ha mondjuk szegény Kosztolányi meghallana, hát nem is tudom.... de persze itt is “sikoltanak a néma hivatalnokok”, mint egy kevéssé ismert József Attila-versben, és Akakij Akakijevics szelleme is megidéztetik olykor.

Fotó: Ovidiu Selaru: Meeting

Ismét, most a szokásosnál hamarabb érem el a közömbösség holtpontját a tréningnek nevezett agymosás közben, és néha már Kim Kardashian bugyijának legtitkosabb szerkezetéről fantáziálok. Folyamatos offtopic-olásba, bölcsész-manírokba, sztorizásba (Ja, Doktor Zwack, das ist ein Anekdot!) menekülök a tananyag elől, amit sokadszorra sem vesz be az egyre szeszélyesebben, egyre kontrollálhatatlanabbul csapongó agyam. Aztán újra burjánzanak a gondolataim, felváltva szörfözök sunyiban a neten, a másik böngészővel, vagy a tudat-áramom hullámain. Burjánzik az agyam, mint Burján Nóra osztálytársnőm bongyor barna hajfürtjei alsó tagozatban a Janosh Hunyadi Általános Iskolában (Albániában így hívják Szibinyáni Jankot, mint a nagy nemzeti hősük fegyvertársát).

Jönnek a polkorrektség határát súroló, majd feszegető, végül durván áttörő gondolatok, eszembe jut, akkoriban olvastam Nádas Péternél, hogyan úsztak a Dunába lőtt áldozatok hullái anno, kicsit lejjebb, az újpesti rakpart felé az ostrom alatt, aztán felgerjed örmény vérem, identitás-töredékem, és olyan kevésbé ismert, vagy publikus dolgok, összefüggések, a Musza Dag negyven napja oldalai, konteók és az Ararát Bölcseinek Jegyzőkönyve nyomdát soha nem látott lapjai ugranak be, amiket a néma tartományokba zártam, mert akárhányszor megosztottam valamennyit belőlük mondjuk a fosbúkon, ugyanaz lett a vége: jött a meseautó, aztán hosszú, kínkeserves hetek a viccosztályon, a dühöngőben…

Az viszont mindenesetre mégis ide kívánkozik, hogy:
(…)
Ahogyan a tisztelt őskonkurencia tagjai ügyesen uralják le a stratégiailag fontos pontokat, addig a miénk a szöveg-univerzum és az utónévkönyv, mert minden -jan, -an, -ian, -án, -ány végződésű vezetéknévnél joggal merül fel az örménység gyanúja.

Nekünk is jutott diaszpóra, genocídium, összenőtt szemöldök, csak míg Efraimék nehezen tudnak kilépni a mainstream ügyvéd-orvos-pénzember szerepből, mi befúrjuk-ármánykodjuk-ügyeskedjük magunkat akár a legváratlanabb helyekre is:
A chanson-énekes színpadától a saját kivégzését levezénylő aradi vértanúig, az egykori Ifjúsági és Sportminisztérium és a NYKP-HM vezérkaráig, és a Maginot-vonalat megkerülő Panzer-maneouver-ig.

Mert ahogy azt az Ararát Bölcseinek Jegyzőkönyve, soha nem létező, vagy nyomtatót/nyomdát nem látott lapjain olvashatjuk:

A legjobb dragománok, diplomatává avanzsált profi kereskedők nem Szalonikiből, vagy a sztambuli Fanarból, hanem Jerevánból vagy Gyumriból, netán a diaszpóra egyéb egzotikus, de karakteres és kellő geoploitikai súlyú leágazási pontjáról származtak az Oszmán Birodalomban.

Ha valakinek Szamosújvár vagy Gyergyószentmiklós környékén hurutja van, lehet kapott egy kis raviolit vagy pelmenit örmény módra elkészítve (angádsábúr), a tarisznya pedig akkor viszi jó messzire a szerencsét próbáló legkisebb fiút, ha van benne harissza (a többit kérdezd a székelyektől).

Az Ararát Bölcseinek szájhagyomány, suttogó propaganda, legenda és varázsmese szintjén is terjedő jegyzőkönyve még azt is mondja, hogy az örmény halacha fordítva működik: minél kevesebb örmény vér van benned, akár apaágon is, annál nagyobb lehet az ármányos örménykedés esélye, hogy egy igazi, minden hájjal megkent intrikus-azsant provkatőrjan leszel, aki persze angyali ártatlanságú arccal pislog a háttérben, miközben mindenki mást okol, másra haragszik-gyanakszik.

Anasztaz Mikojant pedig Marosán György kísérte ki a reptérre, amikor tetőztek az októberi sajnálatos események 56-ban.
(Öncenzúra!)