„Az arcodra, ha nem vigyázol,
drasztikusan ráfagy a máshol.
A nem úgy, a nem most, a nem te,
a “mintha már”, a “csak a teste”.
(Bertók László: Az arcodra, ha nem vigyázol)

B. félszegen és elgyötörten nézett a tükörbe annak a bizonyos, nehezen emészthető élmény-anyaggal teli, felkavaró napnak a végén, és a némán vádló, dióbarna szempárja úgy meredt onnan vissza rá, mint két puskacső. B. akkor már egy ideje, talán a bloggerkedésével kezdve egyre erőteljesebben, sőt kegyetlenebbül számolt le naiv illúzióival, fiatal és kamaszkora mítoszaival és legendáival. Belátva például, hogy ha az árkodi ellenálló ügyét a kakastollas Horthy-csendőrök helyett a megszálló németek veszik kézbe, akkor napokon belül a lámpavasra húzott König tanár úr holttestét lengeti a szél az árkodi éjszakában. Ez a képlet, elszámolni Arnót Abdurrahman, az utolsó budai pasa testamentomának feszítő, nem kompatibilis, nem szalonképes elemeivel, csatolmányaival azonban még így is feladta neki a leckét, így jobb híján egy száműzött, ördöngős örmény dalnok bőrébe bújva kezdett gyónni (újra felfedezve önmagában a Jereván lakótelepi gyereket), elszámolni magával, megkövetni a megkövethetetlent, bátortalanul kitenni az új irányjelzőt, és az ezzel járó töredelmes feszültséget meg fájdalmat klaviatúrára hányni, részben másokra tolni. Tudva és testközelből megismerve török testvérei, de főként azeri kollégái között azt a mérhetetlen előítéletet és indulatot, amit ők az örmények felé táplálnak, B. érezte, hogy robbanásveszélyeset lépett, és egyre jobban rettegve várta az elkerülhetetlen reakciót, immáron túlnanról, ami egy kutyás nő vonzó és ártalmatlannak tűnő formájában settenkedett a képbe.

Francesca az egykori hírhedt Práter-Szigony-Tömő bermuda háromszög emlékét és szellemiségét őrző kocsma teraszán szólította le B. -t, amit házi kedvence esti sétáltatása közben ejtett útba, hogy legyen szíves hozzon már ki neki egy üveg sört, mert őt kutyával nem engedik be. B. meglepődve, gyanútlan udvariassággal és némi tétova kalandvággyal teljesítette a kicsit viharvert, hervadt, de azért MILF-kategóriájú nő kérését. Francesca pedig hálálkodva egyből szóval is tartotta, majd a hangulat fokozódásával a szomszédos kínai étterembe még vacsorázni is meghívta B. -t, aki már annyi keserű éven át várta hasztalan a szájába repülő sült galambot női fronton (is), hogy nem kezdett el gyanakodni, mert addigra már annyira önmaga terhére volt, hogy felüdülés, megkönnyebbülés volt más társaságában lenni. Francesca a nők ösztönös pszichológiai érzékével nyilván hamar felmérte ezt, látta, hogy B. bekapta a horgot, így folytatódhatott a játszma, de már a Füvészkert közelében levő lakáson. Útközben Francesca keleties külsejéről kezdte faggatni B. -t, burkoltan pedig arról, hogy a fővárosi muszlim taposómalom és acsarkodás arab vagy török blokkjába-tömbjébe tartozik-e? (B. ekkor már, ez elől a felállás elől lovagolt volna ki szíve szerint már Perzsiába: örmény csel-perzsa kiszállót / perzsa kiszálló-örmény cselt gyakorolva-tervezve-finomítva magában) B. persze erre gyorsan, kényszeredetten engedelmeskedni kezdte a törökös renegát dumáját, amivel akkor már annyira nem volt önazonos, hogy fedősztorinak is gyengének bizonyult volna egy avatottabb fülnek.

Itt persze már egyből, az elejétől érezték, azért is jöttek, hogy valami nagyon nem kerek ebből a sztoriból, de Francesca csak adta alá a lovat, hogy így török, meg úgy török, az milyen menő, meg hogy az ő barátja, Yildirim is török, az övé a Zulejka supermarket és a város legjobb, legautentikusabb török étterme, a Karadeniz is, ahová még az Elnök Úr is ellátogatott budapesti útja során, annyira megelőzte a híre. Frencesca is ott szokott (amúgy elég szeszélyesen) dolgozni, már amikor éppen nincs széthullva, vagy Yildirim megengedi neki, mert Yildirim igazából kurd, törökországi kurd, de erdoGános kurd azért, a török profil csak biznisz, és hát Yildirim nem csak Ramadankor idegbeteg, alapjáraton szeszélyes, hátborzongató dühkitörései vannak, de hát ő egyszerűen tehetetlen, lekötelezett vele szemben, mert Yildirim fogadta be, a lakás is az övé, ahová mennek, Yildirim fogadta be Francescát, miután olasz férje szélnek eresztette őt Dél-Tirolból megbízhatatlansága és szűnni nem akaró, féktelen italozása miatt. B. nem győzte kapkodni a fejét a rá zúduló csapongó és tömény információ-halmaz hallatán, majd a szenvedélybetegség miatt fekete báránnyá válás tematikája mentén próbált azonosulva, de bátortalanul kapcsolódni a beszélgetőtársához. Kiderült, hogy Frencesca is megjárta a hadak útját, a Fegyenctelepnek nevezett kezelőintézetet is többre között, akárcsak B., aki így egyre jobban oldódni kezdett, és a maradék óvatossága, józan kontrollja is cserben hagyta.

Közben az ominózus tágas és modernül berendezett lakásba értek, Francesca leültette B. -t a kanapéra, üdítővel kínálta, és mire alkalmi partnere szóhoz jutott volna, B. kezébe nyomott egy kövér, bőven egyemberes joint deck-et, hogy nyugodtan szívja el, őt nem zavarja, Yildirim is szív, mert inni azért mégsem, de akkor legalább nem idegbeteg (csak ha elfogy). B. mohón vetette rá magát az újabb mézesmadzagra, és mire a kenderfüst átjárta volna a tüdejét, és felajzott idegei, kattogó agya szintre kerültek volna, Francesca újabb meglepetéssel állt elő: B. kezébe nyomott egy pisztolyt, hogy ezt Yildirim ruhái között találta. B. próbált valamiféle „láttam én már ilyet, mit akarsz ezzel” – közönyt magára erőltetni, ám csak nem fért a fejébe, hogy ez most akkor fenyegetés, elhallgattatási szándék, netán segítségkérés akarna-e lenni, ő nem Duval lovag, és mire bármi érdemit tudott volna reagálni, Francesca eltűnt a bűnjellel, majd a szobába visszatérve átölelte és csókolgatni kezdte őt. B. bár erősen ki volt már éhezve akkortájt, féktelen kalandvágya nem egy veszélyes csapdába sodorta korábban, de itt csak a nő melltartójáig vitte a hév, mert egyre jobban érezte a félelem fémes ízét a szájában a nőé helyett, eszébe jutott a másik Yildirim, egykori azeri kollégája, aki flegma és szigorú arckifejezésében és villámló tekintetében hordozta az Alijev-oligarchák aranyifjainak felsőbbrendűségét, eszébe jutott a pisztoly, aztán idővel nagy nehezen az is, hogy azok alatt a bizonyos, örmény szempontból vészterhesen összesűrűsödött, máig nem tisztázott évek alatt az ifjútörökök a kurdokkal végeztették el a piszkos munkát...

Zavartan kibontakozott a nő karjaiból, aki megértően annyit azért kért, hogy legalább aludjon ott. B. ott is töltötte az éjszakát, de többnyire csak némán őrizte a nő álmát - ma sem tudja pontosan, hogy mit érzett akkor – de már nem érzett gyászt, se félelmet. Olyan volt, mint a Geiger-számláló, amit túl sok sugárzásnak tettek ki, nem bírt reagálni, némán csak nullát jelzett.