"Big Kahuna Burger, Nyuszimuszi, sajtos royal, óra a kenguru farkán, Tony Rocky Horror, Jody a lyuggatott képű, lábmasszázs, szamurájkard vs. láncfűrész, áfonyás palacsinta, chopper, Zed, papírpohár vs. üvegpohár. Puska kellett volna baszd meg! Nigger vagyok én? Inglewoodban vagyunk? Hozd ki a bénát!" és még a végtelenségig lehetne folytatni a sort. Egy film, amiről nehéz újat, vagy közhelyek nélkül írni, amit nem lehet elégszer megnézni, a ’90-es évek egyik legcoolabb kultfilmje, vagy ahogy mondani szokták: alllapfilm.

A Pulp Fiction azok közé az alkotások közé tartozik, melyeknek sok ember tudja kívülről a szövegét, vagy legalább is előszeretettel gazdagította belőle szókincsét, riposzt-gyűjteményét, a zenéje nélkül pedig elképzelhetetlen egy ütős házibuli. Olyan különleges remekmű a Ponyvaregény, amely érdekes skálát jár be, mind témában, mind hangulatban, nem beszélve a nézőből kiváltott érzelmi reakciók sokféleségéről. Merész, sőt helyenként necces szépészeti kategóriák között lavíroz a film, van ahol izgalmas és meglepő, vagy éppen vicces/nevetséges, de visszataszító és szánalmas is tud lenni egyben. A tények viszont magukért beszélnek, a Ponyvaregényt komoly díjakkal honorálták, és belopta magát a szigorú ínyencek és a baszós-kardozós filmek elszántabb rajongóinak a szívébe is egyaránt. Mi a siker titka? Vagy túlontúl egyszerű megmondani, vagy még a rendező sem tudja rá a komplett választ. Kalifornia, Hollywood minden usás sztereotípiánkat előhozza belőlünk, és ha mondjuk a Baywatch azt sugallhatja sokaknak, hogy „na, ez az a hely, ahol élni akarok”, akkor a Pulp Fiction egyenesen elijeszt ilyen perverz szándékainktól.

Quentin Tarantino túlzottan is ismeri ezt a világot: „A Pulp Fictiont egy egész junk civilizáció veszi körül, amelyet sajátos életmód, nyelvhasználat, szokásrendszer és divat jellemez. Erre és ebből épült Hollywood magas vára, s ezt nevezik mifelénk amerikai kultúrmocsoknak. Tarantino viszont radikálisan más viszonyban van vele. Benne lakik. Használja és kihasználja, elfogadja és mulat rajta. Stílust csinál belőle.” Így, tarantinósan szeretnénk egy találó vendégszöveggel összefoglalni a választ a nagy kérdésre. Mi a közös Jean-Paul Belmondoban és John Travoltában? Hogyan tudjuk összekapcsolni Temessy Hédit és Samuel L. Jacksont? Ezekre az első nekifutásra képtelennek tűnő kérdésekre is választ kapunk, ha jobban szemügyre vesszük, milyen rejtett értékekkel, utalásokkal is bír a Ponyvaregény. Az első kérdésnél egyszerűbb a helyzet, természetesen Vincent Vegánál kell keresni a megoldást, a flegma gengszter alakját a cipószájú Jean-Paul alakítása ihlette a Kifulladásigban. A másik esetben nem hommage-ról van szó, csak egy érdekes párhuzamról, ugyanis mindketten Ezékieltől, a próféták nehézfiújától idéznek. A művésznő zuhogó esőben, esernyővel a kezében mondja el a Kárhozatban, hogy milyen lesz az ítélet napja Ezékiel látomása alapján, pontosan, de az igeszakasz megjelölése nélkül. Míg a néha egy Bible-beltből Kaliforniába csöppent tiszteletesre hajazó Jules, pontosság látszatát keltő, slendrián megjelölés után mond el egy olyan szöveget, ami így nincs is benne a Bibliában. Mondjuk pont Ezékiellel megint jól belenyúlt a sűrűjébe kreatív rendezőnk, mert ő egy olyan próféta, aki tekercsevéssel sajátítja el a Tudást, és olyan csontra-visszanövő-húsos hallucinációi vannak vert hadunk csonthalmain, hogy azt bármely szürrealista, vagy William Blake vonalon mozgó költő megirigyelhetné.

Jules prédikátor mondatai úgy vannak összeszerkesztve különböző prófétai könyvekből, jellegzetes ószövetségi formulákból, meg a forgatókönyv-író fantáziájából, mint több helyen Quentin filmjei az őt inspiráló filmekre történő utalásokból. Ebből is látszik, hogy Tarantino szeret szórakozni a nézőjével, beviszi a málnásba, aztán hamiskásan összekacsint vele, majd jót kacag rajta is és magán is. Nem árulunk el nagy titkot azzal, hogy Quentin Tarantino zseniális figura, aki a Ponyvaregényben is megmutatta hogyan kell a lesajnált gagyiból, úgymond a szarból is aranyat csinálni, ami sok, magát komolyan vevő, intertextuálisan onanizáló posztmodernkedőnek még véletlenül sem sikerült. Ars poeticája a következőképpen foglalható össze: „Igen, kedves néző, én lopok, nem is tagadom, de a nagy részét úgyse veszed észre, mert valószínűleg nem voltál videotékás és töredék annyi filmet se láttál, ha meg igen, akkor legalább olyan jól szórakozol, mint én.”

Semmit nem vesz el filmjei értékéből, sőt inkább hozzáad, hogy C kategóriás ponyvákból, francia újhullámos darabokból, Hitchcock-filmekből és mexikói meg távol-keleti akciófilmekből merít, hogy csak az ismertebb példákat említsük. Mia – az elhanyagolt kokainista gengszterfeleség, aki óvodásként követelőzik – és Vincent táncjelenete attól a többségnek echte tarantinós, hogy Jean Luc Godard Bande á partjából csórta el Quentin barátunk, mert ez utóbbit főleg filmesztéták és sznobok, míg a Ponyvaregényt milliók látták. Jules, Jimmy, Vincent Vega, Winston Wolf bizony mind Truffaut, Godard, vagy Luc Besson agyszüleményei, de attól még „eredeti”, hús-vér karakterek, és jobban benne vannak a köztudatban. A mester azonban nemcsak más alkotásokkal, hanem egymással is szereti rafináltan vagy egyértelműen összekapcsolni filmjeit. Emlékszünk arra a részre, amikor Mia elmeséli Vincentnek rövid tévés karrierjét, hogy mi is volt az a Dögös ötös? Itt öt csajról van szó, franciáról, ázsiairól, feketéről, amerikairól, akiknek más-más a specialitásuk és mind hullát hagynak maguk után. Quentin gyakorlatilag ezzel üzente meg a Kill Billt, hiszen ott is egy Benettonizált bérgyilkosháremről van szó, gondoljunk csak az afro Copperhead-re, vagy Cottonmouth-ra, alias Lucy Liura, Sophie-ra, és főleg a Black Mambát alakító Uma Thurman-re, akinek mindig kisípolják a nevét.

Tarantino a részletekben lakik, ő az idősíkok, a nézőpontok variálásának és a késleltetésnek is a nagymestere. Valljuk be azért, hogy amikor először néztük meg a filmet, nem állt teljesen össze a kép, főleg Vincent „feltámadása” után vett némi zavarodottság erőt rajtunk, no meg amiatt, hogy a film két jelenetét más-más szereplő(k) szemszögéből is láthattuk. A káosz azonban csak látszólagos, a kevésbé edzett és kreatív nézőket kiszűrheti, ám a következő nekifutásra már leesik a tantusz és rádöbbenünk, hogy amit zavaros hülyeségnek is gondolhattunk eleinte, az valójában egy remekbe szabott, precíz szerkezet. Tényleg a közepén van a vége… Az idegtépően vicces késleltetésre pedig két jellegzetes példa Jules prédikátor hamburgerzabálós, sprite-kihörpölős, sajtos negyedfontos műsora Brettéknél a mészárlás előtt, valamint az adrenalin-injekciós bonyodalmak a díler lakásán, amik a legtöbbször visszapörgetett jelenetek közé tartoznak. Ezek a késleltetések teszik nagyon is emberivé a filmet, hisz a címmel ellentétben nem csak készre gyártott zsánereket és karaktereket kapunk, érzések és hibák nélküli embergépeket, ahogyan az a műfajtól elvárható lenne, hanem hús-vér embereket, gátlásokkal, betegségekkel, vágyakkal, elképesztő eszmefuttatásokkal, akikkel így jobban együtt is tudunk érezni. Black Mamba és Bill sem rendezik le egyből egymást a Kill Bill 2 végén, a nagy bosszú és igazságtétel várat magára, mert előbb jó elvált házasokként felhánytorgatják kölcsönös sérelmeiket egymásnak, majd megbeszélik hol és hogyan csúszott el ennyire a történet kettejük között.

Pai Mei ötpontos ütése csak ezután jön. Tarantino emellett sokszor megcsillantja szemantikai érzékét is filmjeiben, hol Madonna Like a virgin-jének a dalszövegét értelmezik úttörő módon, hol pedig a lábmasszázs, a licking pussy és a lábfétis közti jelentésbeli különbségeket. Q.T. képi világában hatást tekintve főleg a groteszk vonások a szembetűnőek, sokszor érezzük, hogy elsőre totál össze nem illő – hogy szakmailag modoroskodjunk – esztétikai minőségek együttes jelenléte vált ki belőlünk furcsa, elbizonytalanító, vagy akár hátborzongató hatást. Legtalálóbb példa erre az erőszak és a humor kettőse: a halál és a brutalitás tragikumát Q.T. hektoliternyi vérrel, irreálisan sok hullával, zenével, vagy éppen a csodával ellensúlyozza, bagatellizálja el. Black Mamba leszámolása Tokióban is véresen komolyan indul, gyűlölet és félelem sugárzik a szemekből, de mire Uma Thurman belejön a mészárlásba, már azt érezzük, mintha Beach Boys-utánérzés zenére menne a reggeli torna és a gyermekmatiné. Persze a Ponyvaregényt leginkább a szereplői miatt szeretjük, úgyhogy ideje szemügyre venni őket is. A film Los Angeles-ben, egy olyan városban játszódik, ahol a következő az aranyszabály: ha fekete vagy, ne menj mexikói területre, ha mexikói vagy, ne menj fekete területre, ha meg fehér vagy, akkor ne menj ki az utcára. 

Ezért nem véletlen, hogy a történetekben sok bűnügyi elem van: pénzbehajtás, leszámolás, megbundázott bokszmeccs, heroin-termékbemutató, fej nélküli hulla eltüntetése, nem beszélve a világ legbénább rablótámadásáról, ami önmaga paródiájába fajul, főleg mikor Jules Yolanda edzőjévé lép elő. Számos alvilági figurát találunk a karakterek között, mint Vincent, a kiégett, elhízott, flegma gengszter, aki véres munkája ellenére roppant kényes a jó modorra, még a legalkalmatlanabb pillanatokban is.

„Egy kérem jól esne.”- ugye emlékszünk hogy ki tudja akasztani a sokat tapasztalt, strapabíró problémamegoldót? Nem túl szívbajos, önérzetes fickó „…te, én most jöttem haza Amsterdamból”, aki képes beherkázva elvinni a főnöke feleségét vacsorázni. Vincent főleg azzal lopta be magát a szívünkbe, ahogy kifejti az Európa és Amerika közti apró különbségeket, ahogy bekonferálja a budira meneteleit és mindenek fölött az a „Hazamész, kivered…” duma, amit levág magának a tükör előtt Wallace-ék vécéjében, hogy feloldja lojalitás-konfliktusát. Ezért az alakításáért még a Pomádét meg a Ni csak ki beszél?-eket is meg tudtuk bocsátani John Travoltának.

A Bibliai hermeneutika alvilági irányzatát képviselő Jules-ról már szóltunk, de ahogy fényt kap az átélt „csoda” hatására és leigazolja csövesedési ambícióit Vincentnek, na, azt nem tudjuk mire vélni, ám a film egy etikai vonalon mozgó értelmezőjének eléggé sajátos interpretációja szerint Jules és Vincent alakjai megfeleltethetők a passióbéli jobb és bal latrokkal, történetük kettős példázatként is felfogható. Míg Jules felismeri és megérti a (szerinte) nekik küldött égi jeleket, majd változtat az életén, szemléletmódján, addig a pökhendi és spirituális dolgok iránt teljesen közömbös Vincent nem tanul a leckéből. Végül az általa bekóstolt és lenézett bunkó bunyós, Butch be is teljesíti a sorsát, mert nem csak a bokszban nincs öregfiúk bajnokság. A rakoncátlan bokszolóról szóló részből sokan gyártottunk olyan hasonlatokat, hogy basszál rá, mint Butch a becsvágyra, aranyórájának kacifántos története még az isonzós-donkanyaros-darutollas-zöldávós-pufajkás-leventés sagákat is kenterbe veri. Azzal meg, ahogy Butch lerendezi a szadista zugköcsögöt a cigánybicskájával (alias katana), nos, hmmm bármelyik goj motoros szívébe belopta magát.

Fotó: Alexander Langer: Grunge

Ha Jules a pisztolyos prédikátor a filmben, akkor Marsellus Wallace az úr, akinek szörnyű bosszúja lesújt Zedre is, mert kicsipkézi a valagát, de meg is bocsát Butchnak. Wallace úr kinyilatkoztat Jockey Ewing magyar hangján, de vigasztal, megnyugtat és problémát is oldat meg: „Vigyétek ki a kennelbe és eresszétek rá a kutyákat, attól majd megered a nyelve!(…) Mostantól fogva nincsen olyan, hogy te, meg én. (…) Ha elutazol, akkor el vagy utazva. (…)…ez a dolog megmarad köztem, közted és e között a tökönlövötten döglődő, mindjárt kifingó csatornatöltelék között!”. Ám Jules végül átértékeli életét és úgy dönt, hogy inkább megkeresi az igazi Urat, aki megmentette őt a lövésektől. Tarantino ebben a filmjében is remek tükröt tart az annyit citált amerikai életforma elé, kallódó, lecsúszott, megkopott, jólétbe aberrálódott, helyüket nem találó figurákkal, meg mindennel, amire a film kapcsán asszociálhatunk. Ez esetben sajnáljuk, hogy a Kill Bill már a 2000-es évek terméke, így blogunk keretei csak részben engedik annak elemzését.