Photo by: Mo Yi

Cholnoky Viktornak, a monarchiás századfordulónk már-már elfeledett kismester-írójának volt egy nagyon találó gondolata, sajátos megfigyelése, mely szerint, ha egy város lelkét, lüktetését, valódi arcait kívánjuk megfigyelni, megragadni, akkor ennek a legjobb terepe bizony a piac. Így hát ha már piac és főváros, akkor a mahalle, a velünk élő legendák és rablómesék földje kívánkozik ide, valamint a Kőbányai úti, vagy a népnyelv által csak szimplán kínaiként emlegetett, híres-hírhedt piaca.

Már maga a piac környéke is érdekes, eleve a mahalle és Kőbánya sok helyütt nem limes/bortherline, hanem frontierland típusú, kényelmesen elnyúló határán terpeszkedik, ami persze a piaci forgatag szociológiai keresztmetszetéből is látszik,.

Egy lepusztult gyárépület-kompexum, benne felfoghatatlan mennyiségben felhalmozott és értékesíteni, netán cserélni kívánt árucikkekkel, jól eldugott, különféle autentikus kifőzdék, büfék és diszkréten rejtőző mecsetek olyan vonzó, egyszerre szürke zónába nyúló és nagyvárosi egzotikum-számba menő találkozási pontja ez a nagy piac, ami talán még Li Taj Po-t is megihlette volna, és ahol még a barber shop, valamint a szépségszalon is kínai vagy vietnámi.

Aztán persze hozzáadódik mindehhez az élményhez a nem mindennapi, tarkabarka forgatag látványa is: eleve az erre tévedő vásárlónak, nézelődőnek folyamatosan, jól láthatóan “Németből” vagy esetleg Angliából behozott autók, sőt, néhol akár riksa-szerű járművek között kell szlalomoznia míg elér a célműsorhoz, ahol sok helyütt kínai asszonyok méregetik leendő vásárlóikat, hol kedvesen, hol gyanakvóan a ruha-labirintusaikban trónolva, de előfordulhat az is, hogy non la kalapot viselő, bringás vietnami nő tör utat magának mellettünk, vagy éppen a diszkréten félreeső, kávézós helyükön forgatják a valutát az arab váltósok, seftesek. És persze ahol nagy a nyüzsgés, lehet alkudni, akár nagyot is hasítani, onnan nem hiányozhatnak a Gábor cigányok sem, a tekitélyt parancsoló, nagy karimájú kalapjaikkal (amit amúgy, érdekes módon itt Budapesten nem hordanak), hetyke bajuszukkal, amint éppen konyhafelszerelési cikkekkel bizniszelnek, vagy a másikuk pedig, pihentető önjutalmazásként, büszkén és elégedetten nézi, hogyan szépülnek szeretett romnyija kezei a kínai műkörmös szakértő gondozásában.

Nyilván ezek csak villanások, erősen szubjektív egyéni benyomások, mert így a sokadik, kínai piaccal való ismerkedésem után annyit már beláttam, hogy a komplexum részletes leírása akár könyvnyi terjedelmet is igényelhetne, de részösszegként annyit kidobott a pénztárgépem, hogy valami nagyon sajátos,

Sanghaj – Hanoi/Saigon – Kairó/Damaszkusz – Isztambul – Bukarest és Bánffyhunyad szüzséje, kivonata van ennek az egésznek….

Talán azért is, mert ebben az amúgy letaglózó, de kicsit groteszk, kicsit meseszerű birodalomban már nem “Batu khán pesti rokona“ vagy az aleppói kalifa, hanem maga Csin Si Huang-ti uralkodik