„Azt szeretem Michelangelo-ban többek között, ahogy az izmok, az ízületek aprólékos és élethű ábrázolása révén meg tudja ragadni a test dinamikáját.” – kommentálta az egyik vázlatát Satyria, hogy aztán a határait kereső és egyből feszegető tehetség bimbózását dokumentáló rajzok, vázlatok paksamétája aljára csúsztassa a feszülő vádlit ábrázoló rajzot. Délután van, itt ülök Satyria szobájában a piactól egy köpésnyire. Az anyja meglepően kedvesen fogadott, lehet bejövök neki – nekem megmozgatta a fantáziámat. A szokásos óvatossági felkérdezés is hamar lement, biztos működik az ödenburgi hírszerzés, aztán a mama végül felengedett a drága kicsi lánya szobájába. Hát, ahogy az egy időben kötelező, másnapos ökülődéssel és feszélyezett fészkelődéssel telő vasárnapi miséken láttam Satyriát az anyjával, hosszú, térd alá érő fekete posztókabátban és fehér fűzős, acélbetétes bakancsban, talán nem ilyennek képzelte el a drága kicsi lányát a főiskola igazgatónője, mikor még az óvodába ment érte mondjuk: tehetségét értékelte és becsben tartotta, de Satyria személyisége szélsőséges, néhol már provokatív vonásainak jelentkezése, majd egyre merészebb burjánzása már némi óvatossággal, sőt aggódással töltötték el a városban nagy respektnek örvendő anyukát.

Délután van, ülünk az ágyon Satyria szobájában, a hifi toronyból Satyricon, norvég black metál dübörög, hörög és károg, a skandinavisztika szakra is készülő Satyria fordít pár ütősebb mondatot, kifejezést a dalszövegekből, mert a Satyricon név nekem akkortájt inkább az ókori irodalmak története vizsgám kötelező olvasmányaiból volt ismerős: ókori római lakomák, orgiák, aberrációk, hanyatlás, züllés és összeesküvés izgalmas töredékei, melyeknek Fellini inkább a kihagyásaira, üres helyeire volt igazából kíváncsi a filmadaptáció rendezése közben, azokat próbálta alkotói fantáziájával kitölteni. Satyria anyja csak bő egy órával később nyit be a szobába a látszólag figyelmességből készített, alibiként szolgáló melegszendvicsekkel ellenőrizni. Nem csókolózunk, semmi taperolás, összegabalyodás, ajtónyílásra szétugrás. Persze azért lopva csak-csak Satyria fekete topja alatt húzódó izmos hasát nézem közben, a feszes testet, a puha, majdnem fehér szőke szőrpihéket a köldöke körül – biztos ott is szőke akkor neki – a lány kisportolt teste nem csak sok edzést, törődést, de némi arisztokratizmust is tükröz: Satyria ugyanis vív, egész ügyesen, mit ügyesen, sorra nyeri a versenyeket, ami a lábain látszik tán leginkább. Ilyen családban nem is csodálom, csak amiket a közös barátunktól, meg tőle hallottam, a név kötelez persze itt is, meg az Ödenburgban a szokásosnál is jobban kötelező és elvárt külsőségek. Apuka egy félőrült matekzseni, akadémiai doktor, professzor a közgázon, aki Esterházy Péterrel járt együtt matematika szakra az ELTE-re, aki látta a nagy írót Szigligeten dekázás közben is, akit a beszélgetés egy, vagy bizonyos pontja után esélytelen megérteni, nem hogy követni, aki azzal tudta egyszer a drágalátos, főiskolai igazgatónő feleségét az őrületbe kergetni, hogy erélyesen, szinte felbőszülve tette szóvá egy repi vacsorán, népes vendégsereg előtt, hogy a háziasszony valójában menyétből készítette a ragut. Ennyi társadalmi elvárás, presztízs-szerep,  megkívánt, vagy a helyzet adta szerep, pletykára éhesen figyelő tekintetek, konzervatív kutyakomédiák között könnyen elvész az őszinteség, az önazonosság, de akár a személyiség is, az állandó reprezentációs és megfelelési kényszer elszívják a valódi otthonosság, a meghittség kialakításához és fenntartásához szükséges energiákat. Bár még csak először vagyok náluk, sajátosan mégis egyből „otthon”, vagy ismerősen érzem magam. Satyriáék családjának a tagjai is párhuzamos magányban élnek egymás mellett, külön TV-vel, hifi toronnyal, külön szobában, közhelyek, szerepek, elvárások és elhallgatások,  különféle énvédő mechanizmusok koordináta rendszerében, ahol a valódi, vagy mélyebb őszinteség nem kívánatos, szinte megengedhetetlen. A valódi, mélyebb, ki nem mondott vagy mondhatott dolgokról a Bergman filmek suttogásai és sikolyai, a dobpörgés és zúzda kíséretében ógermánul elhörgött átkok és dalszövegek, nem publikus rúnajelek, tétován elejtett anekdoták vallanak, kicsit mintha egy Ibsen drámában lennénk. Érzem, gyanítom, hogy rám talán a Gregers Werle szerepe juthatna jobb híján ebben a felállásban, ha mélyen magamba nézek, mert bizony nem vagyok az a „most még lehet kicsit fura a lány, de majd talál magának egy rendes fiút, aki mellett jó háziasszony válik majd belőle” – típus, akit Satyria anyja kimondatlanul is látni akar bennem. Túl vagyok én is pár osztályfőnöki és igazgatói intőn, botrányt keltő feliratokkal pingáltuk ki a fiúöltözőt, úgy félreolvastuk Nietzschét – aztán az a merev fasz iskolaplébános nem engedi a Nietzsche idézetet a tablóra, mert akkor nem adja a fényképét hozzá (igazából nem is kéne az elbaszott fejed oda te gyökér, miután átvetted az osztályunkat hittanból, hetek, sőt napok alatt megrühelltem az egészet, pedig előtte még ministráltam is – szerencsére az akkori plébi a tornatanárnő-hitoktatónőt kúrogatta inkább öncenzúra!), sőt, a Szent Angéla-díjamat sem hajlandó átadni nekem az utolsó évzárómon – a plecsni végül Kolompárék devecseri garzonja sarkába hajítva végzi 11 évvel később. (A nagy pillanat, a díj átadásának nagy pillanata amúgy sajnos akkoriban jobban érdekelte a gimis barátom nagyra becsült apját, mint a sajátomat, aki másnaposságra hivatkozva szart az egészre – ez az én szeretett fiam, akinek a kitűnő bizonyítványaival előszeretettel kérkedek, de „ha anyád születésnapján cigiszagod lesz, pofán baszlak!”)

Satyria igazi germán alkat, látszik rajta a Männer vér és az is, hogy nagyra becsült apja ugyanabból a Tolna megyei kis sváb faluból származik, mint Gömbös Gyula, a hírhedt miniszterelnök és egykori fajvédő: lenszőke haj, ruganyos, izgató, költeménybe illő párductest („und stark, wie Krupp Stahl!”), Satyiria okos és szép szemeiből pedig a norvég fjordok rikító kéksége tükröződik vissza, amiről Jon Fosse-nél olvasok majd évekkel később. Satyria eléggé szűkszavú, távolságtartó, néha még nagyon fiús, és kivételes érzéke van hozzá, hogyan marja vagy üldözze el maga körül a nem kívánatos embereket. Satyria ha kell nagyon szókimondó, provokatív, sőt polgárpukkasztó is („Jézus fasza!”) kiválóan tud burkoltan, sőt burkolatlanul is zsidózni. Ödenburgban, a lappangó nyilas hagyományok városában, ahol a Szálasi bunker a mai napig zarándokhely a közeli Brennbergbányán nem, nem is lehet téma a Pesten örökzöld „Ki zsidó, ki nem zsidó?”  - kérdés, mert az arrafelé a második nagy háború majdnem végéig kitartó, arra hivatott alakulatok teljes munkát végeztek… Még csak ismerkedünk, de annyira megelőzte a híre, hogy egy csók nélkül szerelmes lettem belé. Autodidakta módon tanul norvégul, és saját bevallása szerint az volt az első mondat, amit Ibsen nyelvén megtanult, hogy: „Szeretném, ha egy izmos, szakállas viking megerőszakolna!” Hát kicsikém, én nagyon nem vagyok Viking, de azért idővel a Lord Belial nevet kiérdemeltem tőled Nietzschével, Zoroaszter-Zarathustrával, a sok intőmmel, a testemen akkor még látszó vízilabda edzésekkel és biciklitúrák nyomaival, Marilyn Mansonnal és Mardukkal, Slayer-rel no meg a Panzerlied-del többelk között, szóval lehet nem vagyok Viking, annyira erőszakos nem lennék, de jól megdöngetnélek ám, nem olyan gagyi vicces utalásokkal jönnék neked mind az a hülye Florescu a gólyatáborban, hogy: „Nem akarod megkóstolni Ódin gumibotját?”, annyira megkívántalak és a listám élére ugrottál, hogy még a Viking mítoszok és legendák könyvemet is visszakértem a barátomtól…

„Itt kéne bemászni, itt nem olyan magas a fal, és nem lát az őr.” ’De bazmeg, mi van ha a méhész Miki bá, az öregapámék exmentős szomszédja van szolgálatban, én meg itt lebukok, fasz tudja mit hazudjak, lehet fel is jelent az az asszonyverő geci? Na jól van, bemászok, igaz régen voltam tornaórán, de ez a fless megér ennyit. Igazából többet kellett volna inni, hogy bátrabb legyek, de akkor meg lehet a cerka makacsolja meg magát…’ A párductestű Satyria dinamikusan, ruganyosan gyűri le az akadályt, én is mászok be a temető kerítésén bassza meg, igaz már albérletben lakok Pesten, meg egyetemista vagyok, de ha anyámék ezt megtudnák… Mászok, másznék be én is, nem csak a kerítés magasságával, de a félelmeimmel, belém nevelt tabuimmal is küzdve, ám egyre csak arra gondolok, hogy biztos Satryria intimszőrzete is olyan lenszőke, mint a haja, meg hogy milyen íze lehet a mindzsójának, meg hogy jó lett volna, ha elsőre inkább ágyban, vagy hagyományosabb módon, de nem akarok LoL lenni, Satyria szemében ott tükröződik a norvég fjordok vakító kéksége, melyek német hadihajók első osztályú búvóhelyéül is szolgáltak azokban a súlyos években – Prágában a norvég turisták hogy megvoltak rökönyödve, hogy ezek a nagyképű, nagyon bebaszott és magukat kurva okosnak képzelő magyar turisták Ibsen mellett csak annyit tudnak Norvégiáról, hogy Quisling, ezek nem néznek téli olimpiát az ziher. Satyria egyre jobban tetszik nekem, egyre jobban kívánom, az anyja után még a félőrült matekzseni apjánál is bevágódtam, mert besegítettem a lányát egyetemi kollégiumba, persze a családom kapcsolati hálóját felhasználva, Satyria bejön mint nő, mint művész, mint ember, a fanyar humora, a fiús szemléletmódja, a rajzai, még a vázlatai is, de nem mernék járni vele. Járni azért nem mernék vele, de mászok be utána a temetőbe, hogy azt csináljuk sírva és nevetve, amit például a kohász is tehetne. Ha szőrös viking nem akadt, én pedig még nem tartok ott, hogy elrabolnám őt Mordorba, Satyria azt azonban nagyon is elvárja, hogy rátegyem, felfektessem egy sírkőre és jól magamévá tegyem. Mire eljuték a kérdésig, hogy melyik részen, milyen fajta síron is szeretne az enyém lenni, már gyanúsan arrafelé veszi az irányt, amerre halottak napján megyünk a családdal, el az apai nagyszüleim meg az orsolyita apácák sírja mellett, ne bassz, de pont a nagy kereszt felé, ahol halottak napján szintén gyertyát gyújtunk a családdal, megyünk a nagy kereszt felé, és mire zavartan eldadognám, hogy talán egy másik rész felé vegyük inkább az irányt, Satyria már fekszik is fel a sírkőre, addig még puszit sem adtunk egymásnak, de tolja le egyből a fekete farmert, a fekete bugyit, a fantáziámat egyre vadabb tartományokba kergető kérdés fanszőrzete természetéről itt hirtelen megválaszoltatik, látom háromszögletű, szőke borostáját, ám egyelőre inkább a számmal kényeztetném, némi időhúzás céljával is talán, meg hát melyik sírra is feküdt fel ez a szilaj lány, ugye nem arra?, de miért arra?, honnan tudná, hogy errefelé? Csókolnám inkább zavartan elsőre, hogy ihletet és izgató forrást nyerjek, hogy dalra fakadjon a madárka az én lábaim között is, de ő harapja a nyelvemet, harapja a számat, megenné a fél fejemet is, „Na mi van, mit pöcsölsz, gyerünk már!” ’Ráhibáztál a lényegre, tényleg azzal vagyok elfoglalva, de a madárka egyelőre riadt, dermedt zavarban van, nincs dalos kedve, dalra kéne fakasztani, de ne fogjunk már egeret bazmeg…’ Na jól van, hadd szóljon, nem vagyok én kakaó huszár, tétován előveszem a félmerev dákómat, zavarodottságomat nehezen, vagy alig bírom leplezni, megpróbálom vele a bejáratot a szerszámot hozzádörzsölgetve benedvesíteni, bízva abban, hogy eme manőver majd meghozza a maradék harci kedvemet is. Szavaknak itt már nincs, vagy alig van helye, az ötlet jónak, majdnem mentőnek bizonyul, egészen addig, amíg meg nem látom az dédapám és áldott emlékű öregapám félhülye bátyjának a neveit a sírkövön: system error, harci kedvem kegyetlen hirtelenséggel illan el, Satyria csalódott, de tud tapintatosan hallgatni, mintha kimondatlanul is értené a bennem fortyogó vágy, iszony, félelem és zavar keverékét, talán díjazza erőfeszítéseimet, a szándékot, esetleg nem véletlenül hozott ide? Ez már sosem fog kiderülni, mert bár később, egyetemi éveink alatt volt jó pár göbe esténk, délutánunk, közös flessek, nagy és őszinte beszélgetések, de erről a félresiklott randevúról többet azóta sem beszéltünk, még bepapírozva sem, aztán jött Tarjei Mortensen, és Satyria jó pár éve nordic háziasszony és családfő immár.

Karcsi bácsi, nagy respektű öregapám bátyja egyébként azért lett félhülye, mert majdnem kivégezték a szovjet katonák, már a falhoz állították, amikor Karcsi bácsi szabómester apja, aki a kivégzőosztag tagjainak az egyenruháját is javította, kiabálva közbe nem avatkozott. Karcsi bácsit érthetően megviselték a történtek, így hát erdőkerülő lett, és gyógynövények tanulmányozására adta a fejét, miközben egy biológiatanárrá vedlett exapácára gondolt szerelmes áhítattal: Emerica nővérre, későbbi kémia - és biológiatanáromra. Gyerekként csak Karcsi bácsi borostájára, a bagószagára, a protkója irritáló csikorgására emlékszem immár, meg arra, hogy egyszer nem bírta kivárni míg öregapám kiolvassa az aktuális Galaktika cikket a WC-n nagydolog közben, hasztalan kopogott az ajtón, annyira szólította természet hogy az ideges várakozás alatt összefosta magát.