I.

Miután Joszip Broz Titót 1980-ban eltemették, hamar szájra kapott a mondás, hogy a marsallal Jugoszlávia sikeres vezetésének és egyben tartásának a receptje is sírba szállt (Ahogy ezt Emir Kusturica Underground-jának, filmvászonra vitt balkáni Guernicá-jának történelmi felvezetője is sugallja többek között).
A helyi szinteken beerjedt majd megerősödött nacionalista mozgalmak, a különböző gazdasági ellentétek egy brutális és véres átmenet után újra a kisállamiság, az acsarkodó, 2000-es évek végéig húzódó feldarabolódás kaotikus periódusába lökték a Nyugat-Balkánt a viszonylag békés, prosperáló, föderatív, vagy a korábbiakban „birodalmi” / regionális hatalmi periódusból.

Az egységes, (bizánci, oszmán, jugoszláv) „birodalmi” vagy föderatív, és a „kisállami”, háborús káoszba fulladó időszakok váltakozásának kegyetlen dinamikája kitörölhetetlen nyomot hagyott ennek az amúgy jobb sorsra érdemes térségnek a történelmi emlékezetében: az itteni, hosszú évtizedek vagy akár évszázadok óta csak egyre jobban elmérgesedő, inkább törzsi, vagy vallási jellegű konfliktusok olyan makacs módon mintázódtak egyre nyomasztóbb, szürreálisabb szerkezetekbe, hogy például, a második világháború alatt, amikor hol olasz és német, hol partizán vagy éppen szovjet (nézőpont függvényében) megszállóknak / felszabadítóknak állt itt a zászló, az itteni kis népek, „még nem népek”, népcsoportok és kisebbségek akkor is a maguk évszázados, egyre brutálisabbá terebélyesedő és átláthatatlanabb oda-visszavágóit játszották, ideológiától vagy akár attól is függetlenül, hogy kit segített épp a hadi szerencse a nagy keleti sztyeppéken, az egyiptomi sivatagban, vagy a Csendes óceánon.

Amikor a „harmadik utas”, surranó pályán, a KGST-blokkal összevetve, megtűrten nyugatos kikacsintású, helyi szinten például a Ferhadija városrész „Dom mladih” modernista orientációjú ifjúsági klubjával reprezentált „szarajlia” életérzés, identitás helyébe a „csak az egység mentheti meg Szerbiát” hírhedt C/SZ betűi, és a Szarajevói capriccio című, az ostrom alatt játszódó naplóregényből ismerős, szűk látókörű, hipokrita módon visszaarabosodó „kőkorszakinék” léptek, akkor már elszabadult az a jugoszláv polgárháborúnak is nevezett gyilkos téboly, az a hírhedt, „mozaikos vérdagonya”, amely komor viharfelhőként terebélyesedve, fenyegetően zavart bele a ma már túlságosan, vagy alaptalanul optimistának tűnő kilencvenes évek napsütötte életérzésébe - a maga megfellebbezhetetlen kegyetlenségével cáfolva meg azt, a napjainkból nézve már naivnak tűnő próféciát, hogy a vasfüggöny és a berlini fal leomlásával tényleg a történelem vége köszöntött ránk.

Ha már itt tartunk: hová tűntek azok az állítólag napsütötte, ma már retrónak számító kilencvenes évek, amikor Szarajevó olyan nagyágyúkkal került egy súlycsoportba, mint Groznij, Medellin vagy Bejrút az „inkább nagy ívben kerüld el, ha kedves az életed” – kategóriájú városok mezőnyében? Ha ennek a nem mindennapi mezőnynek a tagjait kicsit jobban górcső alá vesszük, akkor közülük talán Bejrút, a Közel-Kelet egykori Svájcának fővárosa passzol még jobban Szarajevó mellé, izgalmas történelmének tragikus, és a mai napig kísértő véres kifutása okán is. Bejrút, a maga fénykorában, szintén egy sokszínű, pezsgő kultúrközpont volt, és a törékeny idilljének ugyanúgy egy, a végére már nyomasztóan átláthatatlan polgárháború vetett véget, mint a bosnyák főváros késő jugoszláv időkbeli utóvirágzásának; valamint a vallásilag szintén megosztott Libanonban, akárcsak Bosznia-Hercegovinában, vallások és etnikumok szerint rotálják a közjogi méltóságokat, a különféle acsarkodásokat megelőzendő.

Szarajevó, vagy akkoriban még Sarajbosna első, Skender pasa/szandzsák-bég városszépítő-építő tevékenységével kezdődő, Mimár Szinán és a Szokollu – Sokolovicok nagyvezír-dinasztiájának idejére visszanyúló, igazi virágkorának is egy háború vetett véget, a Szent Liga hadainak az oszmán seregeket a történelmi Magyarország területéről kiűzni szándékozó háborúja: Savoyai Eugén, miután Buda várát "dicsőségesen" visszavette Abdurrahman pasától, kicsit eltévedt a Balkán sötétebb bugyraiban, mint a negyedik keresztes hadjárat, és 1697-ben előbb kifosztotta, majd fel is gyújtotta a várost, amely utána már sose kapta vissza a legendás, Ivo Andricot is megihlető, régi fényét az oszmán időkben.

A fenti is jó szemlétető példa arra, hogy a történelmet néha bizony különféle nézőpontú narratívák elegyének és ütközőpontjának is tekinthetjük: míg Savoyai Jenő lovasszobra a budai várban büszkén hirdeti a Szent Liga seregeinek győzelmét az oszmán hadak felett, addig ugyanaz az ünnepelt hős az egykori, szebb napjaiban még Mos Eisley legendás űrkikötőjét is felidéző karavánszerájban, ahol „bolgár sivatagárusok, ködkabátos császári besúgók, viperabőrbe bújt sztambuli kémek, dési sócsalók, bukaresti szélszámolók és ruténföldi álmessiások” verődtek össze, adták a kilincset egymásnak, nos ugyanez az ember itt a mai napig egy elátkozott emlékű, damnatio memoirae-vel sújtott figura a város történelmi emlékezetében.

Ugyanakkor, ha csak a minket magyarokat is érintő, 1878 és 1918 közötti időszakot nézzük, akkor a Monarchia nyugat-balkáni, Dalmácia katonai hátországát biztosítani óhajtó ambícióit be lehetett csomagolni azzal, hogy Bécs-Budapest valójában a térség lakóit kívánta "felszabadítani" a középkori, már látványosan korhadó Oszmán Birodalom alól (dehogy akartak ők koncot, angol szövetséggel zsarolva, az oroszok által kikapart zsákmányból egy puskalövés nélkül...), de ha valaki végigjárja az 1914-es merénylet emléktáblája melletti „Bosnia Herzegovina under the Austro-Hungarian rule 1878-1918” múzeumot, az alapján a bosnyákok egy megszálló, a helyi ellenállási gócokat brutálisan felszámoló gyarmatosítót láttak inkább bennünk. (A múzeum egyik falának a „the Austro-Hungarians built” tematikája engem kicsit a „Mit adtak nekünk a rómaiak? ” dilemmájára emlékeztetett, amikor döbbenettel és fura rácsodálkozással jártam végig a múzeum termeit. Hogy mit is adtak ezek a pannonok? – Hát, villamosságot, vasutat, villamost, sörfőzdét, katolikus katedrálist, tábori imámokat és a későbbi ostrom idején látványos képsorokban lángoló, szecessziós, mór stílusú épületeket...)

Ám az itt meggyilkolt Ferenc Ferdinánd is, aki a Monarchia hatalmi szerkezetét trialista (a birodalom szlávjainak a magyarokhoz hasonló jogokat adni tervező) módon kívánta átalakítani, ugyanez a „szlafovil elhajó” Szarajevóban már, a látogatását megelőző hadgyakorlat apropóján, egy tapintatlan módon erőt demonstrálni kívánó, korhadó hatalom irritáló reprezentánsának tűnhetett sokak szemében, akinek Budapestről nézve még szlávbarát tervezete 1914-re már inkább akadálya volt a szerb királyi udvarban megálmodott, délszláv egységkoncepciónak.

II.

Jómagam 2007-ben, a daytoni béke aláírása után bő tíz évvel vettem a bátorságot, hogy egészen idáig egyedül elkóboroljak/elmerészkedjek, ismét egy családi dalmát körút közben, ám akkoriban még szinte lasszóval kellett fogni a kis számú spanyol, holland és néha akár magyar turistákat errefelé a helyi vendéglátósoknak, ellentétben az elmúlt, karantén-mentes évek trendjével, mely alapján már Bosznia-Hercegovina a Dél-Dalmácia, Montenegró, netán Albánia felé tartó üdülők kedvelt tranzitországa lett.

De mi is, milyen okok, milyen motivációs tényezők vezettek engem ebbe az egykori ottomán kereskedővárosba, miért is kezdtem meg barangolásaimat, céljukat részben utólag megtaláló, magányos felfedező útjaimat éppen ezen az akkoriban még eléggé „parásnak” számító, katasztrófaturistáknak való környéken?

Ha a közvetlen előzményeket nézzük, az egy évvel korábban már becserkészett Mostar a maga sajátos hangulatával inkább egy étvágygerjesztő előételnek bizonyult, Szarajevóba már jóllakni érkeztem, lévén, hogy itt készült a szocialista Jugoszlávia egyik leghíresebb, a belgrádi mellett a legjobbnak mondott csevapcsicsája, (nyilván itt sertéshús nélkül) – de ettem itt, pont egy magyar étteremben, sok magyar háziasszony főztjét is leköröző töltött paprikát, másutt rendkívül ízletes grillezett májat, vagy változatos töltelékekkel megtuningolt bőrekeket is.

Nyilván a fentiek mellett „balkánian eklektikus”, hol lepukkant, hol szétlőtt, hol éppen vagy már újjáépített egzotikumokkal is jól kívántam lakni, és bizony ezek egy része meg is feküdte az akkoriban még jóval strapabíróbb gyomromat, mint például az egyik esti, céltalanul vakmerő bolyongásom, „csak úgy neki a városnak”, mely végén egy olyan környékre jutottam, messze túl a kávézókkal, grillesekkel és rézművesek műhelyeivel-boltjaival szegélyezett, akkoriban éppen újjáépülő Bascsarsiján, ahol a merészen úttalan sétámból feleszmélve hirtelen fagytam le és döbbentem rá, hogy „basszus, ácsi, majdnem ilyen környékekről vitték ki a csóré purdékat Milánóba koldulni a másik nagyon kedvenc Kusturica filmemben, wtf.. Mi lesz itt? ” Aztán, némi megnyugvásként, találtam egy dzsankiknak és szatíroknak első osztályú búvóhelyül szolgáló parkot, ahol két, önfeledten söröző srác telefonos segítségével sikerült egy vak, még külvárosibb találkozót lebeszélni egy dílerrel, aki a beazonosítást megkönnyítendő, kutyáját sétáltatva várt engem egy bevásárlóközpontnál, ahová a 24-es, vagy a 28A útvonalait és tarka utazóközönségét simán überelő villamosút után érkeztem, és elégedetten, kellemeset csalódva távoztam.
Mindezeken kívül van még (legalább) két közhelyes, turisztikai slágvortnak is beillő mondás Szarajevóról, melyeknek ismeretében inspiráló élménynek kívánkozott idáig elkalandozni:

Az egyik szerint ebben a városban kezdődött el, Gavrilo Princip merényletével, és fejeződött is be a nyomasztó, a közelmúlt történelmének nagyon sötét éveit és eseményeit kitermelő jugoszláv polgárháború következményeképpen a „rövid XX. század”; míg a másik szerint Szarajevó azon, a világszinten is úttörőnek számító kultúrközpontok közé tartozik, melyekben egy átlag belvárosnyi területen 6 különböző vallás, vagy vallási irányzat is képviselteti magát, hol már múzeumként, mint az egykori evangélikus templom, vagy a szefárd / „öreg” zsinagóga, melyhez hasonlót eddig Sopronban, Amszterdamban és Toledóban láttam, hol működő mecset vagy dzsámi, ortodox és katolikus templom, vagy szeszélyesen-időszakosan nyitva-zárva tartó, szintén szecessziós, askenázi zsinagóga formájában.

Mindezek mellett, mint később megtudtam, Bosznia területén húzódott Európában a Nyugat és a Kelet bűvös határa is a bomló Római Birodalmon belül, a hanyatló ókor végnapjaiban...

Szarajevó amúgy a nyolcvanas években, utóvirágzása idején, amikor apám barátaival errefelé is elkalandozott a „jugó” túráján és először hallottam róla, még az 1984-es téli olimpiáról, és annak kabalafigurájáról, Vucsko farkasról, valamint a csevapcsicsájáról és a Dinaridák között megbújó Kelet-hangulatáról volt éppen híres - aztán a rákövetkező évtizedben egyszer csak egy kegyetlen polgárháború egyik legismertebb, leghírhedtebb és legvéresebb színterévé vált a három évig húzódó ostrom alatt.

A nyolcvanas években még anekdota volt arról, hogy a helyiek, félig poénból, ilyen ad hoc módon adták be az olimpiai pályázatukat úgy, hogy itt szinte senki sem gondolta komolyan, hogy nyerhetnek. Aztán mikor nagyon kiélezett, többfordulós versenyben, Szapporóval szemben mégis elnyerték a játékok rendezésének a jogát, akkor hirtelen beütött a kelet-európában nagyon ismerős, „Na, most mi a f... legyen? ” – dilemma, ám végül is a sajátos rögtönzések, a balkáni virtus és a sok lelkes önkéntes munkájának következményeképp mégis sikerült méltóképpen otthont adni az 1984-es téli olimpiának úgy, hogy paradox módon annak ikonikus építményeit később a háború is véres karmaiba kaparintotta, és azokat sajátos transzformációban alkalmazta, mint a nyitóünnepség helyszínéül szolgáló Kosevo stadiont temetőként, a bobpályát a frontvonal részeként, miközben a szerb mesterlövészek a síugró sáncokról lőttek a helybeliekre, kioltva többek között "a szarajevói Romeo és Júlia": a bosnyák Admira Ismić és a szerb Boško Brkić életét.

A téli olimpiai éremtáblázatot egyébként, a mai erőviszonyok ismeretében elég meglepő módon, a Karin Enkével és Katarina Witt-tel megerősített NDK-s csapat nyerte, a Szovjetunió és az Egyesült Államok előtt, amely többek között a finnekkel vívott izgalmas csatát a síugró versenyszámokban, de a közönség itt is megcsodálhatta a tornát végül megnyerő szovjet jégkorong válogatott későbbiekben a Detroit Red Wings legendás csapatáig jutó sztárjait is, mint Vjacseszlav Fetyiszov, vagy Igor Larionov.

Azt az összetett, nehezen megragadható élményt pedig, hogy egy közelmúltbeli háború egyik legjobban sújtotta területén járok, talán a fájdalmasan sok, főleg 1992-es, de 1993-as sírral teli temetőkben éreztem, és amit a kígyózva kiszenvedett mondataimnál tömörebben, lényegre törőbben kifejezve találtam meg az alábbi versben:

„Elsárgult vadfüvek kavarogtak,
az égre. Az ágyúdörgés
hosszú lábaival a házak között
mászkált; nyomában betörtek
az ablakok, rommá-lőtt házfalak
vonaglottak. A döglött lovak
ködöt nyihogtak a kitépett villanyoszlopok
és felrobbantott sínek közt heverő
holtak arca fölé.
A fák hiába rázták
kiszáradt öklüket,
szürke felhők terpeszkedtek ágaikra,
a holtak sem tudtak már
a varjúk fekete siratóénekére felelni,
sötét szemgödrükből kibuggyant a vér. ”
(Bari Károly: Holtak arca fölé)