"Az idő akaratvörös perceket fiadzott"

(Kassák Lajos: 1919. március)

Az 1944-es kiugrási kísérlet után a magyar történelem másik neuralgikus pontjáról, a szintén felemás és vitatott emlékezetű Tanácsköztársaságról és zusätzliche hozadékairól szeretnék unortodox módon megemlékezni. A magyar kommünről, ami a 2002 és 2008 közötti időszakig, amikor már volt szerencsém az „other side” mitológiáját, Kassák és Kun Béla portréját, életútját, valamint a családfám  Apor Vilmos tér felől nézve nem kanonikus vagy szalonképes fejezeteit is megismerni, nos egészen addig a kommün szinte már megfellebbezhetetlenül a fekete-fehér kategóriák mentén kapott átkos emlékezetet nálam is. (Elk@rtuk v. 0.0)

Máshol sincs ez különb módon főleg modern kori történelmünk csomópontjait nézve, itt is tabuk, titkok, elfojtások és konteók -  mesék, mítoszok, Götzendämmerungok és apoteózisok érik egymást, olyan makacs módon mintázódva, hogy nemrég nagy respektű történészek is heves vitába bocsátkoztak a Tanácsköztársaság etnikai-szociokulturális hátterét és mozgatórugóit illetően.

Ez is mutatja, hogy nincs, vagy alig volt róla higgadt, objektív, konstruktív, szókimondó és nem elmismásoló vita, szélesebb körökben legalábbis, mert 100 év után is megmerevedett blokkok acsarkodnak egymásra sérelmekkel és előítéletekkel ásott lövészárkok, javarészt emocionális, irracionális kategóriák mentén (Hatos Pálnak csak a Károlyi-féle „Elátkozott köztársaság”-ról írott könyvét olvastam eddig, de ha a Tanácsköztársaságot is hasonlóan üde és merész, blokkokon átívelni kívánó szemlélettel írta meg, akkor talán van remény…).

Talán azért is, mert valami itt végérvényesen, visszavonhatatlanul véget ért, és valami pedig elkezdődött, amit a nevezetes rózsadombi paktum is helyben hagyott, amiről csak amerikai szervereken ajánlatos szókimondóan, üvegszilánkon tipegés nélkül beszélni...

Fotó: Vadas Ernő

1918 és 1920 között is nagyon és vészterhesen összesűrűsödött az idő, és a magyar történelem olyan mélypontokra, C-vágányokra futott a Tisza merénylettől és a román megszálláson át „a Dob utcai gettó 1918-19-es hatalomra jutásáig” (copyright by Cecile de Tormay), és a Kosice - Oradea - Subotica -féle, Bermuda-háromszögig, hogy azokat a mai napig sem sikerült teljesen, őszintén és szakszerűen feldolgozni.

1919-nek, pusztán abból a közjogi és államelméleti tényből fakadóan is, hogy egy drasztikus, előzményekre vissza nem vezethető, 1000 éves kontinuitásbeli törést hozott István király örökségében, nyilván sokféle olvasata van, bár a jelenlegi, magát egyszerre az 56-os és 1919-es forradalom és ellenforradalom (az előbbi kategóriák igény szerint felcserélhetőek…) örökösének mondó ciklus egyoldalúan démonizálni igyekszik, a magyar Spinoza egyik ’57-es retorikai gyöngyszemét nem feledve:

„Ha 1919-ben Horthy Miklósnak joga volt behívni ide a szerbeket, románokat, szenegáli franciákat, és vérbe fojtani a Tanácsköztársaságot, akkor nekem is jogom van igénybe venni a szovjet fegyvereket a munkás-paraszt hatalomért!!!”

 Egyfelől nézve:

Bizonyos körökben még mindig a munkásmozgalmi legendárium mitikus csúcspontjának számít a “dicsőséges 133 nap”, amit követően a népbiztosok a Valhallába, és nem száműzetésbe vagy a bitófára kerültek (emlékszem anno még Pécsen ment a legenda az 1949-es polgárháború elől ide emigrált részben beloianniszi, komcsi görögök Pécsre szakadt leszármazottairól az egyetemen, akik népbiztosságok és különféle 1919-es terminológiák mentén nevezték belsős körben a kollégiumi szobáikat, diákszervezeteiket)

Esterházy Péter is próbált posztmodernül csavarni 1919 örökségén és annak 1949 utáni, moszkovita, nem landlerista rekonstrukcióján a Kis Magyar Pornográfiában (ld. még Kommunisták Magyarországi Pártja, alapítva: 1918 novemberében, a Visegrádi utcában): Anekdoták III. Igazságtalan Mátyás uralkodásának hőskorából, a 70-es évek kultúrpolitikai enyhülésének köszönhetően.

A szüleinknek és nagyszüleinknek oly ismerős és kedves Bors Máté című sorozatban, amely osztályharcos-kultúrbalos narratíva mentén mutatta be a magyar történelmet az első világégéstől a felszabadulásig, ott is kitűntetett módon van bemutatva “a dicsőséges 133 nap és Szovjet-Magyarország,  mint a világ második proletárállama”, melynek funkcionáriusai a szó szoros és szigorú értelmében internacionalisták voltak („a proletariátusnak nincs hazája, amely amúgy is burzsoá fogalom”{és ugye milliók vérét ontotta 4 éven át} – Kun Béla szabadon idézve), akik május elsején letakarták a Hősök tere történelmi szobrait, a múltat végképp eltörlendő, akik Bártfán kikiáltották a Szlovák Tanácsköztársaságot, demonstrálandó, hogy nem István király országának 1000 éves határait védik, hanem a világforradalmat terjesztik.

Az eszme apoteózisa is megszólalt akkor, Tóth Árpád híres-hírhedt versében:

„A véres földnek vére szülte Őt,

A sok kiomlott, sűrű, keserű

Vér összeállt a fájó földeken,

Testté tapadt, alakká tornyosult,

Vérszínű, nagy, mezítelen alakká,

Ki országlépő tágra tárja lábát,

S Földet rengésre tépő hangja zeng

Piros Keletről a sápadt Nyugatnak:

„Ím eljöttem!

Eljött a Vörös Isten!”

És megy, s dörgő léptére messze reszket

A sárga Szajna, s medréből kicsap,

Jerichós visszhangot ver vén Westminster,

S az Óceán zöld üvegén vörössen

Égre rezg ezermérföldes árnya,

S átfogja a Fehér Ház vak falát…

(…)

S világra ömlő harsonád sodrába

Gyötört torkunk reszkető hangverése

Szerényen s mégis segítve simul:

A kicsiny, árva magyar jaj-patak

A messzezengő nagy moszkvai árba,

Mely most tisztára mossa a világot:

Hozsánna néked, új isten, hozsánna!

(Tóth Árpád: Az új isten)

A konteókat és a vörösterror áldozatait, vagy az orgoványi erdő lombos ízét nem feledve 1919 továbbélése azokban a körökben inkább egyszerre mítosz, népmese formájában hagyományozódott az amúgy is kalandos előéletű, egyes bizánci császárokhoz hasonlóan a semmiből előtűnt  Kun Béla guruló rubelekből épült pünkösdi királyságáról - avagy a szikratávíró másik végén maga Vlagyimir Iljics! - aki a tiszai román áttörés után nem holmi prózai módon, vasúton menekül az immáron szocdem és nem császári Bécsbe, hanem elröpül az ismeretlen távolba az Édes Anna elején.

Másfelől nézve azért csak beugrik:

Nagy Feró legendás kommunista blokkja a „De szeretnék Kun Bélával beszélni” - happeininggel a 90-es évek elején

Az 1989 után már elharapózó, Gede testvérek köpönyegéből előbukkant különítményes-kultusz: 

„Na ez aztán nem kissmiska!” - kiált fel egy fiatal helyszínelő az orgoványi erdőben

1919 - 1949 – KISZ - 1989 - 1994-98 ….  vagy Raffay-konteó carbonarikkal és masonarikkal, Galilei-körrel, amelynek feszegetése és nyilvános idézése a mai napig súlyos következményekkel jár

A legenda destrukciója és átformált, átalakított továbbélése “a vörös inkvizitorral”, a „púposhátú lófejű gnóm”-mal, “a rosszfiúk világforradalmával” stb.

A másik oldali legenda szerint irodlami Nobel-díjra jelölt, a mosoda- és illegális nyomdaszagot jól láthatóan nem bíró Tormay Cecile burkolatlan “dózással” és konteókkal átszőtt Bujdosókönyve, ami egyszerre undorral, irtózattal és eltartott kisujjal emlékezik meg 1918-19-ről, de a masszív ellenállásnak köszönhetően nem lett a nemzeti kánon része, pedig elég komoly esély mutatkozott rá

Próbáljunk akkor, mindezek után lényegre törően, csomó-és töréspontok mentén a jelenség mélyre nézni (nem lesz könnyű…):

Mint az korábban már progresszívabb körökben kifejtetett, a XIX. század derekán öt, egyenként millió feletti nemzetiséggel tarkított történelmi Magyarországon a magyar népesség de facto negyvenegynehány százaléknyi kisebbségben volt, amely a németajkúak, valamint a zsidóság asszimilációjával próbált ezen a maga irányába változtatni. Ennek a koncepciónak az egyik európai rangú, magyar történelmi panteonban sajnos nem a helyén kezelt Eötvös József kultuszminiszter, író és közíró volt a fő képviselője, aki a zsidóság 1849-ben tiszavirág-életűen, majd 1868-1906 között teljesen megvalósuló emancipációját már a reformkorban szorgalmazta.

Ha ezt az unortodox koncepciót és annak hosszú távú eredményeit, kifutásait nézzük, nos mindez nagymagyar viszonylatban a németajkúakat nézve is valamennyire felemás lett. Gondoljunk csak arra, hogy az erdélyi szászok hogy felesküdtek egyből Hohenzollern-Sigmaringen Károlyra Romániában (zsákmányolt török ágyúból öntött koronája előtt meghódolva) 1918-ban, összevetve a svábok masszív, ungarische Blut und Boden-ben gyökerező magyar öntudatával. Gondolok itt mondjuk a magyarból németbe átcsúszó mondatokban beszélő sváb nénik beszélgetésére a magyar zászlók sokaságával díszített büszke porták között Baranyában, alias schwäbische Türkei-ben, vagy (Kohlen)Brenner von Neubauer Kolomann székely himnusszal megtunningolt magyarkodására a kedvenc törzskocsmájában. (Ha jobban megfigyeljük, a hagyjuk kik által írt székely himnuszra legtöbbször olyan újmagyarok szeretnek ömlengeni, akiknek a családneve hát finoman szólva sem egy Jókai regényből bújt elő….)

Itt látszólag, felszínen, papíron, de szociológiai - társadalomtörténeti tekintetben is Franciaország mellett, Európában éllovas módon megvalósult a teljes zsidó emancipáció, lett is itt szép sorban (előtte még márciusi ifjú is) országgyűlési képviselő, miniszter, miniszterelnök, vásárolt bárói cím, Mágnás Miska vs. „megbuktunk, mint Rottenbiller”, izraelita, mint hivatalosan, törvényesen bevett vallás, stb.

Aztán mégis, dacára ennek ugye, az 1919-es vörös kormányban, a forradalmi kormányzótanácsban a kiskunhalasi kőműves, Garbai Sándor kivételével, akit a gonosz vicc szerint (voltam én anno olyan tematikájú szemináriumon, hogy „Zsidó vicc, mint történelmi forrás", és nem a Gömbös Gyula szabadegyetemen…) csak azért tettek oda, hogy „legyen, aki szombaton is aláír halálos ítéleteket”…. A többi népbiztos, a kommün vezérkara (nem is) szinte mind, “ugyetujukmilyen” származású volt Pogány-Schwartz Józseftől Korvin-Klein Ottóig és Szamuely Tibor/Tiborczig.

Nyilván, ahogy ezt egyre többen hangsúlyozzák, a XIX. század utolsó harmadában a cári orosz pogromok elől nyugatabbra menekülő, javarészt szegény zsidók körében sok hívet talált magának az egyszerre messianizmust és megváltástant is kínáló marxizmus, vagy gondoljunk csak az avantgárd teoretikusainak arra a gondolatára, hogy “a proletariátus a XX. század választott népe”, és így már árnyalódik, sőt, érdekesebbé válik a kép valamelyest.

Dacára 1868-1906-nak, itt mégis volt egy komoly töréspont a magyarság és a zsidóság addig alapvetően harmonikus együttélésében - erről komoly viták is voltak történésztől szociológuson át rabbiig - és ennél a pontnál valahogy a legprofibbaknál is elvész a hideg racionalitás, az objektivitás vagy legalább arra törekvés szándéka, ahogy ezt az alábbi két példa is mutatja:

Az örököse letiltja és csak kutatóknak hozzáférhetővé teszi konkrét házszámokat és utcaneveket tartalmazó Kun Béla monográfiát (nekem is csak a témavazető tanárom engedélyével adták ki a könyvtárban). Gerő András nekimegy Romsics Ignácnak (aki amúgy a Tanácskormány külügyi népbiztosáról írott szemináriumi dolgozatomra simán négyest adott 2 belecsempészett, lightosabb, a fentieken finoman ironizáló viccemért, hogy ez nem ide, hanem krokiba való…), aki csak polkorrekten próbálna utalni a tanácskormány tagjainak származására egy tanulmányában.

Összegezve a fentieket, ha amerikaiasan az eredményt magát nézzük, az amúgy nyilván főleg pragmatista szándékú asszimiláció nem teljesen, vagy felemásra sikerült Magyarországon, de hozzá kell tenni, hogy elég sok, sőt a legtöbb érintettnek ez bizony elégséges kompromisszum volt akkor. (Aztán hogy ez később mire is lett jó, vagy elegendő 1938 és '44 között, az öngólnak bizonyuló zsidótörvényébe bukó Imrédy Bélától a nyilasnak öltözve sorstársait mentő, Népszínház utcai zsidó suhanc mítoszáig, akörül most nem kívánok egy újabb kört tenni…)

Ténylegesen egy reálkompromisszum született a számok (vs. elérhető hozzávalók) mentén, ám így egyesek szerint szerint a mélyebb lényeg, a special character veszett el, ki lett miskárolva, valahogy úgy, mint a magyarosch sóletben, főleg sóletkonzevrben, kolbásszal és jobb esetben oldalassal (marhaszegy és/vagy sült libacomb helyett): Unorthodox kombó: rajta bár a vármegye pecsétje, de a kóserjegy elvész, úgy mintha nem is tudom, a kybinai-ba mondjuk tarját töltenénk, vagy a gefilte fish-ben polip is lenne…

Erre az elveszett lényegre, mélyszerkezeti alfa hélixekben és béta redőkben hátramaradt hiányra, vagy nem teljesen betöltött űrre erőteljes válaszok érkeztek és találtak befogadásra a XIX, század végén: Herzl Tivadar is ráérzett erre az üres helyre (is), paradox módon hívva fel a figyelmet arra, hogy mindaz, ami az asszimiláció során elveszett, vagy mondjuk így, fel lett áldozva, nos az féltve őrizve maradt fenn és tartotta egybe a gettókat és stetl-eket (mahallékat és juderiákat) is a pogromok, vérvádak, mérgezett kutak és vérrel sütött maceszek toposzainak sötét éveiben.

Herzl ezt az űrt “az ősök” földjére” (hová is, a Fekete/Kaspi tenger partjára, Baskíriába aka. Kazahsztánba, mint Borat?) alijázva óhajtotta betölteni: háborúk és polgárháborúk, terror, apartheid, terror-bombázások, konteók, nagyhatalmi játszmák, testvérháború valamint végzetesen, visszafordíthatatlanul elmérgesedett konfliktusok és gyűlülködés poklába lökve a Közel-Keletet….

Míg, ahogy fentebb említettük, a marxizmus egyszerre kínált rá vagy helyette messianizmust és megváltástant.

Ha azt is hozzávesszük, hogy a korabeli magyar progresszív értelmiségiek, művészek szinte egy emberként támogatták a kommünt, vagy néztek bizakodással a Forradalmi Kormányzótanács regnálása elé egy ideig legalábbis, (amiben legtöbbjüknek hamar csalódni kellett persze), valami már nagyon korhadhatott a Monarchiában, és talán már a “bármit, csak ezt ne” – hozzáállás lett általánossá egyre szélesebb körökben. Kassák Lajost, a proletárforradalom költőjét és ide vágó szövegeit olvasva nagyon is tetten érhető a kommunista rezsim, a korszak lelkületében a forradalmi optimizmus, a materialista módon messianisztikus látomás az acél, az azbeszt apoteózisáról Európa posztfeudális birodalmainak romjain:

“Holnap azbesztből, vasból és roppant gránitból életet dobunk a romokra

s félre az államdekoráciákkal! a holdvilággal! és az orfeumokkal!

Hatalmas felhőkarcolókat építünk majd és játéknak az Eiffel-torony mását.

Bazalt talpú hidakat. A terekre új mithoszókat zengő acélból

s a döglött sínekre üvöltő, tüzes lokomotívókat lökünk,

hogy ragyogjanak és fussák be a pályát, mint az ég szédületes meteorjai.

Új színeket keverünk s a tenger alá új kábeleket húzunk

és megejtjük az érett, pártalan asszonyokat, hogy új fajtát dajkáljon a föld

s örüljenek az új költők, akik az idők új arcát éneklik előttünk:

Rómában, Párisban, Moszkvában, Berlinben, Londonban és Budapesten.”

A zárszót pedig meghagynám a Prónay Pál szabadegyetem legénységének inkább…

Elvtársi üdvözlettel:

Hariton Pescariu és Ormándy