„Nem is tudom hol kezdjem, de tényleg, hidd el kérlek, olyan zavaros és felkavaró még gondolni is rá, és persze van amire máig nem találok szavakat. ”

Mivel akkoriban egy ideig már-már gyanúsan jól mentek a dolgok, és hát B. -nek a sok önostorozástól heges háta mögött tudott, átkínlódott-agonizált évek keserű és nyomasztó tapasztalatai alapján a kudarc, a bukás, a csalódás, a szánalmas levitézlés élménye volt az alapértelmezett, így a sikerekkel nem igazán tudott mit kezdeni. Abban viszont nagyon jó volt, hogy a lehető legalkalmatlanabb, legkiélezettebb pillanatokban díjnyertes öngólokat lőjön magának, akkor, amikor már nagyon, szinte elviselhetetlenül félt attól, hogy mikor üt be újra a kegyetlen és megfellebbezhetetlennek tűnő rendszerességgel ismétlődő krach az életében, amikor már annyira félt, hogy inkább ő tette meg, vagy indította be azt, aminek a bekövetkezésétől annyira rettegett.

Aztán persze, egy-egy ilyen önfelszámoló etap során, tébolytól villogó szemekkel, űzött vadként rótta a mahalle, az egyre szűkülő territóriuma utcáit, a Rákóczi és Üllői utak közé zárva, hogy a számára egyre furcsább és fenyegetőbb külvilág ingereitől megmámorosodva lubickoljon a saját őrületében. Amikor B. így elszabadult, sebeket, szégyenteli és fájdalmas emlékeket, ellenségeket, csalódott rosszakarókat és következményeket halmozott fel magának és mindeközben egyre kínosabb, abszurdabb, néhol már fenyegető találkozásai voltak, nemcsak önmagával, hanem olyan mintha-rá-kiszabott emberekkel, akiket a vele már ördögi macskaként játszó Erő rendelt az útjába akadályként, útjelzőként vagy szerencsekártyaként ebben a kegyetlen társasjátékban, ahol B. -vel, mint egy kopott-törött bábuval játszadoztak.

Egy éjjel például egy pirospozsgás bőrű román koldus szólította le a négyeshatoson, akinek B. némi hatásszünet után, hirtelen felbuzdulva kezdte magyarázni, hogy Zacharias Lichter éppen Budapesten van, több helyen is látták, Steinhardt pedig mindent bevallott, mert még azt is kiverték belőle a Jilaván (a kommunista Románia egyik leghírhedtebb börönében Bukarestben), amire legmerészebb álmaiban sem gondolt volna. ’Na, ennek a fele se tréfa’ - gondolta magában a koldus, akinek rafináltságért nem kellett a szomszédba mennie, és belement a játékba, de nem kínálta meg kannás borral alkalmi beszélgetőpartnerét, mert ’kár bele, ennek már úgyis mindegy’, hanem vette B. becsavarodott, de a koldus számára nagyon is ismerős elemekből táplálkozó meséjét, aztán csak adta alá a lovat, és addig táplálta B. burjánzó őrületének a tüzét, míg B. maradék pénze a zsebében nem landolt, vagy le nem csúszott a torkán. Aztán a Keleti pályaudvar környékén, amikor B. már a cipőit is kezdte elszórni, vagy fájdalomtól eltorzult arccal lerugdosni magáról, és már csak egy szakadt papucsban bóklászott, éppen egy bokor tövében kuporogva simogatta-nézegette az egyre gyarapodó sebeket a lábán, amikor egy batyus cigány húzta el mellette a bóvlival teli banyatankját, és csodálkozva-értetlenkedte szólította meg:

-Na mi van bátyja, elfáradtunk?
-Á, dehogy, csak síelni voltam a dubaji Alpokban!
-Igggeeen??? Na az nem piskóta pajtikám!

Amikor B. -nek már egyre elviselhetetlenebb lett ez az egész felállás, és csekély, kevésbé homályos, akár tisztultabb pillanataiban bizony ördögi ismétlődéseket és párhuzamokat vélt felfedezni a múlttal, akkor úgy döntött, hogy román módra kiugrik, kiszáll élete újra csúnya buktára álló meccséből, őt nem rombolják újra porig, inkább átáll, megadja magát a románoknak, hogy hadd csorogjon le az Al-Dunán, le a tengerig, aztán onnan irány Athén, a magyar nyelvű customer service állás, 13. és 14. havi fizetéssel, meg Űrlény Lajos, az általa megverselt fanarióta (kvázi „ellen-aranybibsi”) jachtja Konstancában...
A szobájában pedig, mindennek örömére, vigyázzba állva hallgatta meg önként vállalt hazátlansága akkor nagyon dinamikusnak, lelkesítőnek érzett himnuszát az elbűvölő Angela Gheorghiu operaénekeső előadásában, majd kirohant, az utcára rontott, és erősen rekedt hangon énekelni kezdte az Andrei Mureșanu által komponált himnuszt, ám a „valahonnan” mégis nagyon ismerős barbarii de tirani--félsor helyett az: „A-Aaaattila the hun”-t bömbölte bele a mahalle még pezsgő éjszakájába. A vele szembe jövő és performanszát döbbenten, értetlenül figyelő fiatal járókelőknek pedig azt kiáltotta: „Éljen a köztársaság! ”
Ennél a pontnál már erősen érett a mesautó febukkanása, amely a viccosztály bugyraiba veti majd végül az egyre jobban bekattant B. -t, de pár, egyre kínosabb napba még beletelt ennek bekövetkezte. B. -t ekkorra már egyre csak égetni kezdte nincstelenségének és tehetetlenségének fel-felvillanó tudata, de főleg a lábát égette a már-már átokszerűen kínzó és ismétlődő fájdalom, ami sem papucsot, se bármilyen, lábfejét kicsit is szorító lábbelit nem bírt már el (bocskor nem volt kapható), így az utolsó napokban már jobb híján mezítláb, vagy koszos zokniban bóklászott saját, egyre elrugaszkodottabb és zavarosabb gondolataitól becsavarodva. Ilyen állapotban és fizimiskával elég kevés helyre engedték be, alig álltak szóba vele, dacára annak, hogy pénz is volt nála, hiába lebegtette azt, meglátták és már mutatták is neki egyből, hogy merre tágasabb. Így aztán ételhez jutnia is egyre nehezebb volt, az éhség is mardosta a gyomrát. Mikor már a székely büfés druszája is elhajtotta őt melegebb éghajlatra, egykori jó vendégét, akkor úgy döntött, hogy a COVID alatt felfedezett vietnámi étteremben, a város egyik legjobb pho levesezőjének mondott vendéglátó egységben próbál szerencsét a Rákóczi tér környékén. Végül bement az étterembe, és az őt zavartan és értetlenül fogadó-méregető felszolgálónak meglepően jó angolsággal magyarázta el olyan „bocs, hogy élek”-módon, hogy ezer bocsánat a csövi külsejéért, amit inkább nem magyaráz, de nem koldulni jött, tényleg van nála pénz, és nagyon éhes, ő tényleg csak egy nagy adag marha húsos, classic pho levest szeretne, szigorúan elvitelre, és dehogy az étteremben várja meg míg elkészül, még a teraszon sem ül le, nem riasztja el a vendégeket, leül oda félre a padra a körúton, tudja hol a helye, most kifizeti, de nagyon kéri, csináljanak neki egy jó adag levest, talán emlékszik is még a tulaj úr őrá, a békebeli időkből... A felszolgáló először a homlokát ráncolva értetlenkedett, majd jót derült magában finoman szólva is szokatlan jelenségen, és megkönyörült B. -n, aki ezen emberi gesztust még a vietnámi srácot is meglepően nagyvonalú borravalóval hálálta meg.
Az ínycsiklandó és a beteg, savtúltengéses gyomrot gyógyító leves hamar elkészült, B. nem győzött érte hálálkodni, majd úri vacsorájával iszkolt is „haza”, a még meglévő albérletébe, mint akit puskából lőttek ki, hogy aztán nem várva meg, míg elszórt kulcs híján az egyre gyanakvóbb lakótársai kegyelemből beengedik, már a lépcsőházban nekiesett a lakomájának. A külön kiporciózott, jellegzetes és összetéveszthetetlen ízű húslé zacskóján kicsiny lyukat harapott, majd mohón magába döntötte-szívta-itta-szlopálta a levest.

„... kevés ahhoz foghatót éreztem, az tényleg valami fizikai öröm volt és a megkönnyebbülés, az azt követő enyhülés pedig felért egy orgazmussal...
-Ne pofázz már annyit! Egy krumplilevest sem érdemeltél volna meg az Üdvhadseregnél, nem hogy pho levest, amit én is csak „akkor” eszem... Gyónjál még szépen, te rohadék, milyen volt, amikor lementél kutyába!? ”
B. először fájdalmat érzett az alfele táján, aztán fokozatosan könnyebbült meg, ahogy a mistress húzta ki belőle a strapont, alkalmi szolgáját a falnak nyomva, de mire a keserű megosztását folytatta volna, addigra már úrnője kedvelt játékszere ment le a torka mélyére a vietnami leves helyett, és a többi, szégyenteli emlék a néma tartományba fojtva maradt.