„Írjál Bach! Írjál még! Okvetlenül. Különben széttépnek az ördögeid. ”
(Guzel Jahnina: A Volga gyermekei)

Mivel a kocsmai félkarú rablók kollektív betiltása, majd az olcsó italboltként is funkcionáló trafikfajták gombamód elszaporodása, végül, mintegy kegyelemdöfésként a COVID-lockdown eltakarították ki tudja kinek az útjából a békebeli szocpresszókat, talponállókat és „köpködőket”, egy rövidebb sorozatban igyekszem szűkebb pátriám egykor hírhedt, azóta már elsüllyedt kocsmáiról és már veszélyeztetett állatfajnak számító vendégeiről, sőt kocsmabútor-darabjairól is megemlékezni.
A Kisfröccs nem tartozott azok közé a legendás, békeidőbeli, majd gengszter/módszerváltást is túlélt, profilváltással tovább üzemelő kocsmák közé Sopronban, mint mondjuk a Sport söröző vagy a Makk hetes, alias. „Don-kanyar”, de rövid fennállása alatt olyan dolgok történtek ott, olyan hírhedt figurák, címeres fenevadak, körözött vagy nemrég szabadult bad guy-ok adtak kilincset egymásnak, vagy hédereztek ott naphosszat („Itt vagyok az irodában... ” – címszóval), hogy ez alapján mindenképp a sorozatba kívánkozik. Kicsit talán ilyenek lehettek a stratégiai szempontból eldugott, vagy vármegye-határokon levő betyárkocsmák, csárdák is anno (hogy ne menjünk messzire, a Soprontól cirka 50-60 kilométerre levő Rábaköz volt egykoron a legendás Sobri Jóska vadászterülete, mint merészebb portyáit elszenvedő környék és felvonulási terep egyben, ahogy azt a Rába-parti, „echte ungarische Gazember”-ünk szülőfaluja, a kicsiny Sobor település is őrzi emlékeiben verbunkosokkal, betyártáborral): „Kocsmárosné bort hozzon az asztalra / Legszebb lányát állítsa ki strázsára! ”

Photo: Absence, a pub in Dublin

Életszagú, kraftos, szürke zónás, kocsmafilinges jellegét mi sem mutatta jobban, hogy bár jobbára csak egy óvatos, italnyi betérő és terepszemle erejéig, de útba ejtették azt a város Krúdyn és Hajnóczyn szocializálódott, kallódó és korhely értelmiségijei is, mint Grundstück Adorján, a Szent György utcai Rumcájszképző jobb sorsra érdemes nevelőtanára, akinek a magyar újhullám, neoavantgárd és posztmodern nem hogy a tarsolyában, vagy akár a kisujjában volt, hanem az anekdotái, nosztalgikus sztorijai nagy részét is áthatotta. Akinek szinte nem tudtál mondani egy olyan 80-as / 90-es évekbeli underground előadót sem, akihez ne tudott volna kapcsolódni a Tudósoktól a Tekintetes úrig, vagy a VHK-tól egészen akár már Alba Hyseni-ig bezárólag (Mekkora fless volt annó együtt, beszmókolva megnézni FeLugossy (neki csak Laca) művész úr Neoszarvasbika című filmjét VHS kazettáról!). Esetleg még F. Árpád tanár úr, a VasVella másik fekete báránya, de lehetett itt találkozni kiugrott/pénztárral megbukott buszsofőrrel is, akiknek a kezéből, mikor nagyzolni akarván meg akarta hívni a kocsma kemény magját egy „Mitiszol? ”-ra, úgy kapta ki Dalton Jr. a körre szánt bankjegyet, mint ahogyan egy vadászpilótáka manővereit megszégyenítő ragadozó madár csap le a mit sem sejtő áldozatára – döbbent, és/vagy cinkos csend, és egy „Ez van! Drága a pelenka, baszki! ” – komment kíséretében.

(Hogy mennyire süllyesztő, becsületvesztő, igazi sinter hely volt a Kisfröccs a maga idejében, az is mutatja, hogy a naiv, kalandosnak tűnő kezdetekkor még tanár úrként ittam ott az első söreimet, Valuskát és Steigerwaldot kutatva, ám mikor már lopva húztam le ugyanott utolsó ital-egységeimet, nem forgalmas időszakban, akkor kezdődött a száműzetés, a bűnhődés keserves és szűk hét esztendeje, amikor az élet benyújtotta a számlát a túlságosan elvadult és hosszúra nyúlt bohém évekért....)

A Kisfröccs annak is köszönhette vonzerejét, hogy egyrészt fontos útvonalak kereszteződésében, beszippantó-pontján helyezkedett el, ahol összeért a Poncichter, vagy belsős szlenggel Babsterc-negyeden kívüli Poncichter utca, az Újteleki utca (a méltán legendás Bruckner-heurigerrel), a piaRc, a vasárnaponként a belváros szinte összes kétes eredetű korhelyét, műsorra vágyó naplopóját bevonzó bolhapiaccal, a buszvég (parasztelosztó), és a történelmi belváros peremvidéke. Szóval bőven összefújhatta a szél a szemetet ide, mégis a kocsma nem feltűnő, inkább eldugott jellegéből adódóan inkább olyanok tértek be ide, akiknek szeme, szimata volt rá, akik tudták, hogy kit és hol, miért keressenek, vagy éppen akik értettek valamilyen küzdősporthoz, netán valamelyik fegyveres testülettől mentek nyugdíjba.

Ide a belváros akkor még szép számmal üzemelő késdobálói között ping-pongozó vagy „egyérintőző” tintásoknak is bármikor be lehetett térni egy jó kis műsorra, lehetett továbbmondani a másik kocsmában, persze jócskán kiszínezve, hogy ki volt ott kivel, mit ivott, mondott, csinált stb.
Sopron amúgy is, még az öntudatos helyiek által is elismerten, bőven pletykásabb hely, mint egy falu, és a helyi pletyka nagyon fantáziadús és gyilkos tud lenni: Ha valaki például csak fingott egyet a Jereván lakótelepen a Pelikán borozó mellett, a Kisfröccsben mondjuk már azt beszélték, hogy a Fő téren összeszarta magát, lefelé menet a Gyógygödör lépcsőjén.... Így hát akit ez a gyilkos soproni pletyka tartósan a szájára vesz, beskatulyázzák, akkor annak a szerencsétlennek lőttek, gyakorlatilag elvágták az útját a helyben való tisztes boldogulás előtt, mehet a levesbe, vagy önkéntes száműzetésbe... Akkoriban ugyanis még nem lehetett korlátlanul munkát vállalni Ausztriában vagy Németországban az Ostblock országok polgárainak, csak 2011-től, így egy jó osztrák melóhoz akkoriban még kapcsolatok, komoly referencia volt szükséges.

Szóval lehetett a Kisfröccsbe bemenni mozizni, audienciát kérni a belvárosi keselyű-galeri valamelyik kápójától, akik az ausztriai albánok, majd később a borsodiak megjelenéséig szabadon garázdálkodhattak a környéken... (Igen, bizony, ahogyan azt az Angyalföldön és Csepelen szocializálódott egyetemi cimboráim is döbbenettel nyugtázták, Sopronban a belvárosban is van gettó, vagy egy időben annak eldugottabb, lepukkantabb részein volt A gettó, kurvákkal, gengszterekkel, hiénákkal, seftesekkel és behajtókkal.) Sopronban ugyanis a látszólagos belváros csak egy pangó díszlet, barokkos kirakat az unatkozó osztrák nyugdíjasoknak, osztálykirándulóknak, ahol csupán fogorvosi rendelők érik egymást, de alig csordogál valami. Az igazi élet a buszvégtől kifelé, az Ausztria, a Bécsi úti határátkelő felé vezető út mentén zajlik, az a szigorúan vagy szűken vett központ, ahogy a város valutaváltóinak és trafikjainak a bő kétharmada is ide koncentrálódik.

A Kisfröccsben pedig felvonult, abban a pár tényleg nagyon húzós évben, amikor az utolsókat rúgta a liberális „ántivilág”, átmenetileg akár oda is helyezte a főhadiszállását ennek a galerinek, a Civitas posztmodern betyárainak a színe-java: Manro, a „nagy barna Buddha” a királykék Nike Cortez szettjében: mondjuk a Buddha név itt félrevezető lehet, bár Manro olyan derűs közönnyel tudott átbaszni valakit, hogy az már művészet volt, de Manro, alias Ekmek arkadash inkább hasonlított egy, a kínai és vietnámi boltokban kapható, Buddhára hajazó, de valójában szerencseszoborra, ami bárgyú mosollyal integet. Hogy miért? Hát még most is előttem van, hogyan próbáltak páran, nagy merészen csak a közelébe férkőzni, hogy kezet fogjanak vele, ne adj Isten meglapogassák a hátát, közben egy kicsit lopva beszippantani az aurájából... Ha pedig Manro kért valami italt tőlük, azt olyan extatikus örömmel fizették ki és tették oda elé, mintha a Németh Satya köpte volna le őket Holy Ghost szent köpetével a Gyömrői úton, élőben. Manro ivó - és fegyvertársa pedig az egyik pultos által „nagy, fehér Buddhá”-nak nevezett Vasile Lupu volt, aki egy időben nagyon túlzásba vitte a kertészkedést, és a Sopron környéki erdők, útvonalak bebarangolását. Gyakran lehetett itt (is) látni a hírhedt soproni Dalton testvéreket, mert a felsoroltak mind itt rendeltek akkoriban, vagy ütöttek éppen rajta egy oda hívott vagy betévedt szerencsétlen balféken, fehér bor-kóla plusz Hubi, vagy éppen vörös fröccs kíséretében.

Photo: Vartan Tanelian

Üde színfolt volt, és extra műsorral kecsegtetett, amikor Don Enrique kiugrott a patyivászló románó vurdonból, és betért ide egy Újteleki utcai cercle-re... Enrique már Junior korában is rettegett figurája volt a belvárosi iskolásoknak, szüleiknek, tanáraiknak, az amúgy most „pihenő” Vale(n) s „császárral” együtt, mert például egyszer, akkori csapatával, a belvárosi galeri ifista derékhadaként csúnyán rajtaütöttek a Hét pecsét park melletti kocsmába kihelyezett gimis bulinkon. Én mondjuk megúsztam egy beszólással, de amikor Enrique Junior meglátta a Hanzi amúgy már magában vörös posztónak számító bomber dzsekijén a vaskeresztet, már repült is 2, pesten csak albán lángosnak nevezett pofon, teli tenyérből, majd a többi, aztán mondhatta Hanzink már full kétségbeesetten, hogy: „Én nem is, csak izé... a zsidókat, az egyik nagymamám félig c@gány volt...” – „Mit c@gányozol bazmeg!!!” De nyögte az ő bús hadát a Metró söröző is a buszvég környékén egykoron.... Don Enrique azért is tért be ide gyakran, mert a pult mögött szorgoskodott az akkori barátnője, aki kedves sármjával, a legdurvább garázdálkodásokat és tivornyákat is elnéző mosolyával, tapintatosan félrenéző tekintetével sokat emelt a kocsma amúgy sem gyenge hangulatán

Rendszeresen megjelentek itt, mintegy biztonsági szakemberként a „jánostelepi ikertornyok”, Dzsimmy és Dzsibril is: váltós Dzsimmy, akinek az akkori fizimiskája, Bundesliga-haja, szép számú szeretői véleménye alapján, inkább egy NDK-s striciére emlékeztetett, fejében ezernyi bokszolós sztorival, rocklegendáriummal, és Dzsibril, aki rocker bátyja mellett inkább Modern Talking-os diszkós lett, hasonló séróval, aki a legenda szerint, ha kémei úgy informálták, hogy túl nagy a szél, vagy a szokásosnál is nagyobb a szél a városban, akkor be sem merészkedett a közeli Agendorfból, nehogy a legendásan, makacsul és irritálóan fújó soproni szél elrontsa a nap mint nap gondosan, lakkal belőtt hajkölteményét. Megfordultak itt emellett a környék tarkább falujaiból bejáró roma lányok vagy akár romnyik is, valamint a már akkor a burgenlandi Night Club-ok rúdjain tekergő soproni éjszakai pillangók, akik néha még pultosnak is beálltak „mellékesbe. Sőt, néha még az azóta már az örök vadászmezőkön járó Kárász is, a buszvég Bicska Maxija, a Kisfröccsben a vezérkar által csak trippergombócoknak hívott iváni kommandó őrangyala ("megyek a Vodafoxba intézni! ") , aki, ha nagy volt a córesz, az asszonyát is befogta (rodáztatta).... Innen már tényleg csak a T(..) esser Pali hiányzott, a másik legendás, soproni kőműves maestro a Szergej-brigádból (dolgozzál már te sánta, alk... g@ci!!!), aki a heti zsoldjának megörülve, fáradt gőzt levezetendő, gatya részegen limbózott volna a kézfején egyensúlyozott fröccsös pohárral az ojjektum közepén, miközben a zenegépből ment volna „a Pali száma”: a Maradj velem.

A dolog csak akkor lett még szebb, amikor ez a kényes, változatos és zűrös eredetű alapanyag összeérett, és a külvilág felé a szokásos táblán jelzett „hivatalos” zárás után, immáron a bennfentesek zárt körében végképp elfajultak a dolgok. Fáklyák, üszkök lobbantak az asztaloknál cigi helyett, strasszék a nóziba akár a pultról is, a WC-ben meg élő szex show is ment néha, vagy a láthatóan erősen felajzott táncoslányok tekerték a seggüket, düllesztették a mellüket az asztalok, vagy akár a pult tetején is, miközben üvöltött a zenegépből a roma mulatós, vagy valamilyen agydurrantó trance, progressive house mix.... Mások csak ültek, flesseltek, szálltak az asztaluknál, szemükből és egyre torzuló arckifejezésükből látszott, hogy messze járnak már, mint a vadlibák – Ilyenkor, a zenét nem számítva, kicsit úgy éreztem magam, mint a Kashmír club / K2-ben a szebb napjaiban az Üllőin....

Talán azért is, mert a Kisfröccsel szembeni garázsbejárón gyakran hajtottak be a „bütykös taxik”, meg ezek a féktelen dorbézolások egy akkoriban egyre bővülő élelmiszerbolt-hálózat újhullámos, szlovák rendszámos kényszervállalkozó-tulajának regnálása alatt történetek. Hogy ezek a durva sztorik, a kemény mezőny, félrenézések és okosba megoldások/intézések, piszkos kis titkok egy sajátos köteléket képeztek a kemény mag tagjai között, azt például egy pár évvel későbbi, az ősi Bécsi dombról a Plaza parkolójába száműzött majálison is lehetett látni, ahol egy tényleg jól sikerült Váradi Roma Café koncerten, egymásnak egyre jobban megörülve birtokba vették a tánctér egy szegletét a „Kisfröccsösök. ” Ennek a parádés mezőnynek egyes tagjai azóta már meghaltak, megszelídültek, új irodában rendelnek, más városba költöztek, vagy épp börtönben ülnek itthon vagy odaát, ám emlékük még ma is él a Ponichchter-folklórban.