Egy különleges és emlékezetes, nagyon boldognak ígérkező május elsejére virradt az ország, beléptünk ugyanis az “ajrópunióba” (ahogyan azt anno H. Gyula bácsi mondta mindig) hét másik Ostblock állam és két mediterrán szigetország társaságában, mert az egykori vasfüggönyön túli nagyok a big boom mellett döntöttek. Az ország nagy része nagyon el akarta hinni, hogy tényleg nyithat majd cukrászdát Bécsben, vagy netán hentesboltot Lyonban, ecetes lével átitatott papírtálcáról tunkolt hurkával is akár. B. inkább cinikusan, várakozóan és kételkedve nézte ezt a nagy ejrópéer felbuzdulást, ő ugyanis nemmel, vagy ha lehetett volna, „még nem”-el szavazott volna, szem előtt tartva nyilván azt a makacs tényt is, hogy a szülővárosa közelében is lebontott vasfüggöny (melynek egyébként gyerekként szemtanúja is volt) részleges, vagy módosult formában való fennmaradása bizony az ő családi vállalkozásuknak szép kis profitot hoz. Hiába cáfolták neki az egyetemen már az őskortól kezdve, mégis szentül hitte, hogy ex Oriente lux, vagyis hogy (mégis) keletről jön a fény.

B. már az áttérése, vagy a tanúságtétele előtt bő másfél évtizeddel hol még lappangó, hol formát kereső iszlám szimpátiával bírt, amit a vallástörténeti tanulmányai, majd későbbi, muszlim országokban tett útjai tovább erősítettek. Volt idő, mikor az első, vagy ortodoxnak is mondott arab kalifátusokat, majd az Omajjád és az Abbászida birodalmakat is kutatta, tanulmányozta erejüket, kultúrájukat és befolyásukat rajongással, sőt, az egyik legemlékezetesebb családi nyaralásukon Andalúziában meg is csodálhatta mindezek kései lenyomatait. Talán ott szeretett bele egy életre az orientális kultúrába. Az „arabos”-móros korszaka mellett, vagy inkább búvópatakként megjelent egy egyre erősödő perzsa vonal is, ami talán a Lányom nélkül soha című könyvvel és filmadaptációval indult nála, amit anyja nézetett meg és olvastatott el vele. Ám az nem érte el a kívánt hatást, mert B. akkor már kezdett kamaszodni, és inkább a TV-ben a karizmatikus de mindig haragvónak tűnő Khomeinit áhítattal és egyetértéssel elegyes tisztelettel hallgató, földön kuporgó csadoros nők maradtak meg benne, nem a családi dráma. És hát nyilván kezdte érdekelni, ki is lehet az az apja által a lehető legrosszabbnak elmondott, Csupasz pisztolyban is megjelenített, villámló szemű, ősz szakállú vallási vezető.

Aztán később, mikor majdnem belefásult és undorodott az ókortörténet szigorlat keleti tételeibe, felüdülés volt az ókori Irán történetét és az Achaimenida birodalmat tanulmányozni. De még lázadó kamaszként például kezdett neki egyre nehezebben elfogadható lenni apja USA és Izrael-szimpátiája, elkezdett a terrorizmusról, a közel-keleti konfliktusról olvasni, amelyben nyilván a gyengébbik féllel szimpatizált – aztán idővel, főleg egyetemi tanulmányai, majd emberközeli tapasztalatai azt mutatták, hogy minél többet tud róla, annál kevésbé érti az egészet. Ott volt azonban a Római vagy mondjuk az Oszmán birodalmaknak, vagy később a gyarmatosító hatalmaknak makacsul és masszívan ellenálló Perzsia, a későbbi Irán, amely szociális gyökerű, de vallási fókuszú forradalmával (némi KGB-s ráhatással) kilőtte az Egyesült Államok, azóta sem igazán, vagy egyre rosszabbul működő Közel-Kelet politikájának az egyik ikertornyát, majd dacolt a szankciókkal, embargókkal, sőt, több évezredes kulturális gyökerekre visszamenő büszkeséggel és konoksággal elegyes önérzettel f@ck off-ot mutatott a nagy sátánnak (Moszkva egyre nagyobb örömére és biztatására). Kell-e ennél több egy Jönnek a férgek-et hallgató, kukát borogatva és iskolaplébánost hergelve önmagát és az igazságot kereső, apja ellen lázadó, nonkonformista kamasznak? Nem beszélve a sydney-i olimpián izraeli ellenfelével politikai okokból ki nem álló, így az éremről emiatt lemaradó iráni cselgáncsozóról – B. valahogy a perzsákban, vagy irániakban ismerte fel és tisztelte azt a makacs és büszke őrülettel kevert gerinces, ha kell önsorsrontó, de következetes tartást, amit egyre több ismerőse a szerbekben vélt volna akkoriban tévesen megtalálni (B. azért már akkoriban halott néhány erős, testközeli albán élményt Koszovóból ahhoz, hogy ettől kellően berzenkedjen). B. még a húszas éveiben is bőven kamasz maradt, makacs Irán-szimpátiával az akkor éppen újjászülető „Judapesten”, a fentieket nem feledve, és hát annyira kezdett megundorodni a magyar belpolitikától, az akkor egyedülinek tűnő euroatlanti orientációtól, hogy az akkor még kőbalos ivó- és csocsócimborái „az én miniszterelnököm Rákosi Mátyás” – kitűzője mintájára egy Khomeini Ruhollah Muszavít ábrázoló pólót csináltatott magának az akkori barátnőjével „He is my president! ” - felirattal. Az Iráni Iszlám Forradalomról írott szemináriumi dolgozat és a vele járó alapos kutakodás ekkor még előtte álltak, így nem tudhatta, mi is az a faqíh, vagy mi fán is terem a velayat-i-faqíh koncepció, meg hogy Bani Sadr lett az elnök a forradalom alatt, de úgy is jó poénnak tűnt egyszer, majd egy „olyan” alkalomkor felvenni/felavatni azt.

2004. május elseje egyértelműen "olyan" alkalomnak tűnt, felavatni a pólót, a maga részéről konokul belerondítani a nagy eufóriába, felvenni azt a ruhadarabot, amire aznap annyian néztek megrökönyödve-megbotránkozva (az ajatollahos pólónak volt még egy érdekes fellépése, de erről majd másutt), nyilván elégtételt és örömet okozva B. -nek. Már egyetemi barátai, cimborái is rosszalló, de ugyanakkor kicsit összekacsintó, cinkos mosollyal nyugtázták, hogy B. mivel is készült a nagy napra „Te nem vagy normális, bazmeg! ” - mondták a “hükszoszok”, de B. nagy ívben leszarta, sőt inkább szórakoztatta a helyzet. Aznap nemcsak a munka ünnepe volt országszerte, hanem a csatlakozás tiszteletére és örömére ingyen be lehetett menni minden múzeumba és szórakozóhelyre többek között. A csapat a Városliget felé vette az irányt az Astoriától, így az akkor még ott található Közlekedési múzeum adta magát, hogy kihasználják az alkalmat. Gyermeki örömmel vetették bele magukat a kiállított tárgyak sűrűjébe, flesseltek, sztoriztak, fényképezkedtek – egyértelműen az 1919-es május elsejei vörös villamos vitte a prímet (Világ proletárjai egyesüljetek!). Aztán Munkáspárt sátor, kubai lányok, vizezett sör, kemény lángos és a csajok seggének nézegetése következett a Ligetben. Mikor kezdett rájuk esteledni, úgy döntöttek, hogy belevetik magukat a csábítónak ígérkező éjszakába is. Először megnézték a lezárt Csalagutat, ahol dárenbéz és breakbeat dübörgött, majd végül az A38 állóhajón kötöttek ki, ahol mindannyiuk számára elfogadható és élvezhető zene szólt.

B. éppen magába döntött egy nagynak mondott négycentes unikumot a pultnál, és öblítette is volna le sörrel, amikor valaki megkocogtatta a vállát. Hát két olyan mediterrán, de inkább levantei forma, fekete, göndör hajú, morcos tekintetű, huszonéves forma srác állt mögötte, és az egyikük erősen akcentusos angollal, szemrehányóan kérdezte meg tőle, hogy B. miért viseli Khomeinit a pólóján? Khomeini szerintük egy gyilkos diktátor volt ugyanis, aki több ezer embert öletett meg, amúgy ők különben is Izraelből jöttek, és ez az egész az ő legendás érzékenységüket nagyon zavarja… (Nem otthon vagy bazmeg! morogta elsőre magában B. – aztán, ahogy a tíz évvel későbbi pesti visszatérésekor a város bizonyos részein körülnézett, bizony be kellett látnia, hogy de, nagyon is – hogy ezeknek mindig valami földöntúli érzékük van ahhoz, hogy az ember nagy flesseibe belerondítsanak…) B. persze nem tudta, hogy hirtelen mit is mondjon, zavarba jött, részben azért, mert még nem számolt el teljesen magában borgőzös kamaszkora ír és palesztin szimpátiából fakadó radikális időszakával. A zsidó évfolyamtársaival, egyetemi ismerőseivel épp hogy kezdett már egyre többször közös nevezőre kerülni, sőt, kezdett beletekeredni a bongyor hajfürtökbe is, de hogy egy izraeli….? Talán azon a nyáron, a Bodrumból Kos szigetére tartó hajókiránduláson látott még izraeli turistákat (a mammét mondjuk sunázta volna), de ez nagyon nem az ő világa volt. “Na, mindegy, faszikám, ez van, ha nem tetszik ne nézd, elég nagy ez a hajó, elférünk itt valahogy… ” - próbálta neki zavart angolsággal, polkorrektül az arcába mondani. Aztán a bócher persze nem tágított, megkérdezte, hogy B. muszlim-e? – “(Még) nem, de néha majdnem”, morogta vissza - mert hogy a pólója hátoldalán egy Korán idézet van, ami szerint minden nem muszlimnak meg kell halnia, és hogy vigyázzon, mit hord magán, de amúgy jó szórakozást, meg lechaím!

B. -nek ez utóbbi információ sehogy sem fért a fejébe, nem ilyen kép élt benne az iszlámról, és hát áttérése után, mikor a Koránt három különbözőféle magyar fordításban, sőt részben angol fordításban is elolvasta, bizony rá kellett jönnie, hogy sok olyan dolog nincsen ottan leírva, amivel hülyítik és riogatják az embereket.