Arad - román emlékek
Cse fács?
Kalapács!
(Fogarasi gyerekmondóka)
Arad általában egy, maximum kétórás kitérő-városnak, kategóriának számít turisztikai szempontból, a magyarok több mint 90 %-ban itt csak a vértanúknak a két ország viszonyának alakulását jól tükröző, hányattatott sorsú emlékművét nézik meg Székelyföld felé menet, vagy onnan visszafelé jövet (amely, végül bár nagy nehezen visszatétetett az eredeti helyére, mégis egy román diadalív szomszédságában tekinthető meg).
Azt viszont érdemes tudni, hogy ha valaki a saját szakállára, idegenvezető nélkül keresné meg a vértanúk emlékművét, és nem találja, és az útbaigazítás során, hiába angolul, úgy kérdez rá egy románnál, hogy „Hungarian monument”, vagy ne adj’ Isten „monument of the Hungarian martyrs”, azzal haragot, sértődést igen, de segítő szándékot nagy valószínűséggel nem fog elérni, így be kell nyelni a békát, és kimondani, hogy Parcul reconcilierii (kiegyezés park).
Kalapács!
(Fogarasi gyerekmondóka)
Arad általában egy, maximum kétórás kitérő-városnak, kategóriának számít turisztikai szempontból, a magyarok több mint 90 %-ban itt csak a vértanúknak a két ország viszonyának alakulását jól tükröző, hányattatott sorsú emlékművét nézik meg Székelyföld felé menet, vagy onnan visszafelé jövet (amely, végül bár nagy nehezen visszatétetett az eredeti helyére, mégis egy román diadalív szomszédságában tekinthető meg).
Azt viszont érdemes tudni, hogy ha valaki a saját szakállára, idegenvezető nélkül keresné meg a vértanúk emlékművét, és nem találja, és az útbaigazítás során, hiába angolul, úgy kérdez rá egy románnál, hogy „Hungarian monument”, vagy ne adj’ Isten „monument of the Hungarian martyrs”, azzal haragot, sértődést igen, de segítő szándékot nagy valószínűséggel nem fog elérni, így be kell nyelni a békát, és kimondani, hogy Parcul reconcilierii (kiegyezés park).
A környékre látogatók kisebb csoportja pedig az állítólag méltán híres arad-hegyaljai pincékbe megy bort kóstolni, és az arra a környékre tévedt ismerőseim kissé elképedve mesélték, hogy útközben olyan, bánffyhunyadi szintet is elérő posztmodern-barokk cigánypalotákat látni, hogy azokhoz képest Versailles is Örs vezér téri lángossütőnek tűnik... Láttam is később Aradon olyan Gábor cigányokat, akiknek merész karimájú kalapja még a haszidokénál is büszkébben hirdette, hogy viselőjét és annak családját születésétől fogva az Úr áldása, és kiemelt gondviselése kíséri.
Szóval valami ilyesféle felállásra számíthattam akkor, mikor úgy döntöttem, hogy újra átmerészkedek a románokhoz.... A románokról ugyanis, neveltetésemnek köszönhetően körülbelül hasonló kép élt bennem, mint a legtöbb földimben, egészen a történelmi ismereteim árnyalódásig, majd a velük való konkrét találkozásokig (ők azért főleg nyugati, vagy erdélyi románok voltak), és a velük akár sör vagy spangli mellett folytatott, tanulságos, vagy éppen inspiráló beszélgetésekig (mint éppen Aradon fiatal újságírókkal és diákokkal a magyar-román viszony XXI. Századi, EU és NATO-csatlakozás utáni kihívásairól, az Erdély-Ardeal helyetti Transsylvania-koncepcióról/Siebenbürgen). A családom például, főleg apám, a módszerváltástól egészen a 2000-es évek második feléig vagy a közelébe sem mert merészkedni, vagy dacból nagy ívben elkerülte ezt az általa mélységesen lenézett és harmadik világbelinek tartott országot.
Történelmi, majd a későbbi, balkanológiai tanulmányaim előrehaladtával azonban a románok a nekem már bizony egy ideje eléggé sablonosnak tűnő, sokszorosan áthagyományozott: „ugyetudjukmilyen talpú, tenyeres-talpas mócok”-féle kategóriákon túl, (a fintorgás és a kisujj-eltartás váratlan megkönnyebbüléssel járó elhagyása, valamint az így sajátos lendületet vett kutatómunka, majd a munka gyümölcsének fokozatos erjedése után) keleti szomszédaink nekem már inkább galaci gabonasikkasztók, szucsevai törökverők és monostorfestők, konstancai dokkmunkások, birkakupec cincárok, balázsfalvi hentelők, mogorva és maguknak való lipovánok „vulvával diót törők és szöget hajlítók” és „bukaresti szélszámolók” furcsa és izgalmas, mint visszataszító és ellenséges elegyének tűntek. Ez a fajta nézőpont - és hozzáállás - váltás azért is alakult így nálam, mert szerettem volna, ha már lúd, legyen kövér alapon nem csak az erdélyi, hanem akkor már frankón, a regátbeli prototípusát a románoknak megismerni. Az alábbi, inkább grádicsokba rendezett folyamat mentén jól látható, érezhető, hogyan alakultak, változtak keleti szomszédainkkal kapcsolatos ismereteim, benyomásaim, kicsit talán úgy is, mint ahogy a román front alakult 1914/16 és 1919 között...
A köpködő, kivagyian agresszív, néhol már ciki és ordenáré műsorokat is levágó, „Nasty” becenevet kiérdemlő Ilie Nastase alakja apám családi sportlegendáriumából
Az 1989-es családi karácsonyt megzavaró véres képsorok
Lavinia Miloșovici, a holtversenyben társaranyérmes tornászlány Ónodi Henrietta mellett, a barcelonai olimpián
A ’94-es VB-n a titkos favorit kolumbiaiaknak majdnem az oldalvonalról becsavaró, majd az argentinokat is kiejtő Gheorghe Hagi
Enigma, alias Michael Cretu a néhol nagyon csapongó érzelmű, még kiforratlan ízlésű kamasz füleimbe mászó, ám idővel javarészt cikinek vagy modorosnak bizonyuló zenéjével
Az a bicskát nálam is kinyitó, 2002. december 1-i szívélyes koccintás Megyó, Kovács Laci bácsi és román kollégáik között
(Az tény, hogy létezett a 90-es és 2000-es években egy, a magát akkoriban nagyon progresszívnak és egyedüli korszerű iránymutatónak képzelő értelmiség körében egy „romcsi”, románokkal cimboráló, sőt a feltrianonozott, túlmagyar reflexekre már-már románbarátsággal fittyet hányó, azon „túllépő”, ám inkább a nemzeti oldalt provokálni akaró irányzat, melynek megnyilvánulásai egy idő, és néhány felkárpátiázott kocsmatörténészekkel folytatott meddő és nem veszélytelen eszmecsere után már rám is inspirálólag kezdtek hatni. Ám nekem végül a Regát igazán sötét bugyraiba ( a Bukarest alatti, hepás és HIV pozitív herkás dzsankikkal teli alagútrendszer mélyére is például) is el kellett merészkednem intellektuálisan, IRL vagy online, hogy ennek a nem is tudom minek a mélyére lássak... Ottó bácsi mellé is kitaláltam egy ’19-es, régi harcostársat, Tibi bácsit a nyolcból, aki a román nép és főleg Hariton Pescariu iránti tisztelete jeléül Tiberiura változtatta a nevét)
A Kill Bill I. egyik slágerbetétjét pánsípoló, fanyalgó kritikusai szerint az Astoria aluljáróban tarháló kamuindiánokra hajazó Gheorghe Zamfir
Erdély főleg középkori és kora újkori történetének elfeledett, kollektív tudattalanba fojtott, majd 1918 után az orrunk alá dörgölt lapjai a tatárjárás utáni kenézektől a Hunyadi-ellenlegendán át Báthory András fejedelem bukásának körülményein keresztül Mihai Viteazul apoteózisáig és az állítólag italo-albán (tehát (nem dák) óromán) Giorgio Basta rendkívül produktív országlásáig, hogy az újkori és jelenkori még meredekebb dolgokat most ne vegyük ide.
2004-es athéni nő tornaválogatottjukból Caterina Ponor és Ioana Ban már kiérdemelték nálam a „sunáznám” kategóriát
Irimiás és Petrina, talán a Hochan hentes és Mister Manea – majd valamivel később Gyula-Románváros, Aranyháromszög kocsma, Szent Miklós park a szakdolgozati terepmunkáim során (aztán, a 2009-es legénybúcsú során, ugyanezen a környéken, full rottyos gatya kész vakrandi egy Eminescu utcai lánnyal, akivel csak a megfelelő hely híján nem fajultak tovább a dolgok, mivel hozzá nem mehettünk, azon okból kifolyólag ugyanis, hogy a szüleinél másnap reggel furcsán vette volna ki magát az a tény, hogy magyarul köszöntöm őket...)
Forrásvidék-kutatás „a mágikus realizmus kelet európai mestere” boszorkánykonyhájának balkáni lapjain: Cioran és Eliade – albigensek, katharok, bogumilok, gnosztikusok, a nihilből világra szólót rittyentés és/vagy blöffölés vlachikuma Tzarától Ionescoig, Sadoveanu Baltája (Baltagul) vs. Móricz Barbárok-ja, mioritikus tér vs. magyar ugar/magyar elátkozott Dél
A hiányzó kötőelem, etnikai komponens, frankofil sakkbábú megtalálása az elaljasodva, körvonalat vesztve és kevéske megmaradt dacból is átállás, talajgyökérvesztés, bomlás folyamatához, majd „Arad előtt és után”, így érezni meg az átállásnak, az ördöggel való cimborálásnak faggyúszagú báját
(Nem csak a politikában, hanem az elmúlt évtizedek erdélyi és magyarországi irodalmában, szellemi életében is volt egy hol rejtőző, hol felerősödő román vonal, meglepő nevekkel, amely azért érdekesen és jogosan kapcsolódott a XIX- XX. században, francia-svájci behatással tényleg „nagyot menő” modern román kultúrához (illetve, gyakorlatias szempontból, a románokkal kapcsolatosan sokáig szemellenzős és kisujj-eltartós magyar szellemi élet fókuszait ismerve, remekül lehetett amúgy izgalmas, de Budapesten javarészt érdektelenségre, lesajnálásra kárhoztatott román forrásokból intertext formájában „lopni” – akár tolvajtól lopni nem szégyen alapon is..), főleg Mircea Eliade-hoz és Emilc Cioranhoz (netán a könyvtárban is, nemhogy antikváriumban nagyon nehezen hozzáférhető Calinescu Zacharias Lichteréhez). De például maga Illyés Gyula fordítása közben is felismerte a Kőműves Kelemen történetével rokonítható Manole mester balladája mellett a román néplélek másik alapvető tükrének mondott, magyar és csángó változatokban is élő Miorița (Bárányka) ballada érdekes hasonlóságait.)
A nem Wass Albertes (bár nála is akad „jó román” szereplő), multietnikus, szocbalkáni Erdélyben gondolkodó vonala a 90-es és 2000-es évek magyar irodalmának Puiu Borcan ezredes esernyőjével, Géza Kökény ledöntött szobrával, Elvira Sprirdon bársonyos fenekével, Balkán Gyöngye borozós Perlával a Fekete tengernél, Nagyprodánnal, filtru nélküli Kárpácival, jálézárral és a Tábornok elvtárs palotájával többek között.
Florian, a nem „lerománozott” erdélyi magyar, hanem frankón, félig román tanítványom, akitől pár dolgot meg tudtam vakarózás és üvegszilánkokon való tipegés nélkül kérdezni, hogy ne csak a magyar álláspontot ismerjem (bár az édesanyja neki is magyar volt, csak alárendelődött a családban erősebb móc vonalnak...)
A Jelenkor Kiadó Balkán-sorozata a 2000-es évek derekán (a sorozat egy montenegrói eredetű kötetének a szerzője például a kelet-európai államokat egy multietnikus lepratelep lakócsoportjaihoz hasonlítja), amelynek kortárs román darabja is volt: Ruxandra Cesereanu Postbarbați (Utóférfiak) című, engem kicsit Esterházy Péter: Egy nő című, csak férfiakra áttranszformált írására emlékeztető kötete.
Kezembe került ebben a nekem eléggé fura román-hullámban Mircea Cărtărescunak a nagy népszerűséget meghozó, Miért szeretjük a nőket? című női portrékötete is Zarazával, a fénykorában pompázó Bukarest éjszakai életét meghódító cigány táncosnővel, aztán utána persze továbbiak is.
Románia díszvendég volt a Budapesti Könyvhéten 2008-ban, megjelent többek között Ion Groșan, elsősorban politikai publicista szatírája, a Vaslui megye a NATO-ra gyúr -állítólag később botránykönyv lett belőle - amelyben a moldvai Vaslui és Szilágy-Salaj megyék azon versenyeznek, hogy a következő körben melyiküket veszik fel a NATO-ba, Romániát mintegy sajátosan felaprózva. A kötet román reminiszcenciáit magyarázó lábjegyzetek kiváló gyorstalpalónak bizonyultak az órómán, köpönyegforgatását akár túlkompenzáló, az 50-es években Svédországba tiltakozó követeket küldő, az idealistaként B-listázott Lucian Blaga irodalmi Nobel-díj-jelölését így megakadályozni akaró, regátbeli karakter mélyebb megértéséhez. Amúgy tényleg van minden ebben a szatírában, mint a buciu-ban: pedofil belga és bivalytejben fürdő norvég NATO delegátusok „a kóbor kutyák és futballistaszobrok országában”, gagauzok, cotnari, odobesti ecet, festett monostorok, szexre kiéhezett, híresen szép moldvai nők – akiknek nem "Walachian folclore legend" mivoltáról a bukaresti Stars Night Clubban bizonyosodtam meg.
Grosan kötetét olvastam, mikor Aradra értem, és a kötet annyira szórakoztatónak és informatívnak bizonyult, hogy még a Hotel Intercontinental segítőkész recepciósának is megmutattam, némi recepció-esztétikai kommentárral (mivel akkori 10/8-as szintű végem van-állapotom megkövetelte, atyai, de azért nem pártfogói felügyelet alatt voltam a legénybúcsú-dorbézolás során, így szállásban meg kellett adni a módját), mire ő egy hamiskás mosoly kíséretében annyit mondott, hogy „We are neighbours – we have similar aspects... ” Aztán szóba jött az M csincs meg Szeged, végül még ajánlott is egy frankó dance clubot is a környéken. Ebben a már nem emlékszem a nevére – klubban, ahol a kommunikációs nehézségeimet áthidalandó latinból o-sított kamuolasszal és a portugál szakos egyetemi exemtől tanult szavakkal is próbálkoztam, egyszer csak, a díványon ülve leheveredett mellém egy cougar, vagy escort, vagy club-hooker vagy minek is mondjam. Én már eléggé gatya voltam amúgy, és miután bemutatkoztunk egymásnak, és megtudtam, hogy Catilina a (művész) neve, habiszti elkezdtem Cicero: In Catilinam - Catilina elleni mesterszónoki vádbeszédjének memoriterben tanult sorait skandálni: Quo usque tandem abutere.... Most már nem csodálom, hogy Tiszavirág-életű partnerem egyből lefagyott és magamra hagyott...
Fotó: Alin Panaite
Modell: Irina Ludosanu
Ha már a kommunikációnál, emberi interakcióknál tartunk, azért is szerettem egy időben (amíg tehettem) a tágabban vett Balkánon magányosan kóborolni, mert a speciális érdeklődési kör okán is egyedül utazva nem kell a másik napirendjéhez, háklijaihoz, special interest-jeihez alkalmazkodni, illetve érdekes emberekkel lehet megismerkedni (akár még az akkoriban általam ellenségesnek vagy fagyosnak megélt Boszniában is), vagy akár hasznos, nem útikönyv-konform információkat gyűjteni, nyelveket gyakorolni, új szavakat tanulni (például hogy bolgárul a kosár az buzit jelent – inkább nem rekontráztam a Sunny Beach pultosainak, hogy a magyarban buzi/buzeráns kifejezés pedig a bogumil-eretnek gyökből fakadó olaszba átment bulgare (vulgare?) – buggierone szóból származik....)
Romániában, magyarként, még most is, főleg a Regátban nem árt óvatosnak lenni, esetleg ellenromán-csellel, folyékony, vagy legalább gördülékeny angollal máshonnan gyüttnek kiadni magunkat, de az a közösség, vagy helyi etnikai csoport, ahol ajtók nyílnak meg váratlan helyen, és meglepően kedves, barátságos fogadtatásban, bánásmódban részesül az ember vállaltan magyarként, az a romák csoportja.
Ez nálam úgy indult, hogy miután a taxis kitett az „aradi Üllőinek” számító street hooker övezetben, és megkezdtem a vadászatot, mintegy azt is kiderítendő, hogy valóban olyan legendásan-anekdotikusan jó technikai tudása van-e a román prostiknak, hogy annak, illetve a francia békedelegátus tagjait kezelésbe vevő román escort ladyknek is volt köszönhető a később minden szomszédjával területi vitába bocsátkozó Nagy-Románia létrejötte, hogy még Szatmárnémeti vagy Nagyvárad, és kis híján a geszti Tisza-birtok is odaátra került? Nos, az egyik ilyen szomszédos lakótelepi parkban lezavart alkalmi pásztorórám után egy öreg, kopott verdából egy roma forma fiatalember, mint később kiderült, cigány nevén Margarina, szólt ki nekem először románul, majd angolul, hogy wtf?, aztán miután kissé tétovázva megmondtam nekik, hogy magyar vagyok, egyből tekerni kezdték a dzsangát, majd utána el is vittek egy echte cigány kocsmába (persze azért tankolnom kellett a verdába, de a show megért ennyit), ahol a pultos hölgy, miután Margarináék felvezettek neki, és lecsekkolta a magyar személyi igazolvány-buletinomat, váratlanul annyira megörült nekem, hogy adott hirtelen két puszit, mielőtt megkérdezte volna, hogy mit is kérek egyáltalán...
Hogy Milica, Gratiana, Alyssa aka. „bánatos kurváim emlékezetében” kutassak egy kicsit, akik pedig a Hotel Intercontinental nem magyarosan lehúzós, soktízezer forintos lady drinkes night clubjában lettek alkalmi partnereim – szinte ledöbbentem, miután az árról érdeklődve papírra leírtak egy összeget, aztán megerősíttetett, hogy az árat nem euróban (elegáns hotel night club árra gondolva), hanem negyedannyinak számító lejben kell érteni...
Érdekes amúgy, hogy bár Magyarországot sem kell félteni, mert egykoron pornónagyhatalomként és botrányos bachelor partyk helyszíneként is volt ismert, de egyes ortodox országokban (Oroszország, Ukrajna, Románia, Bulgária) valahogy mégis máshogy, természetesebben, rugalmasabban, nem annyira feszesen, hol kényeskedve, hol álszemérmesen állnak a szexhez, gondolom ez azért is van, mert az ortodox egyházban a pópának lehet felesége, illetve csak nős férfit szentelnek fel papnak (a főpapok mondjuk szerzetesek), így a jegyesoktatást is olyan ember tartja, aki azt frankón, és nem kerülő utakon gyakorolja – öncenzúra!
Igazi kelet-balkáni, a görbe hétre a koronát felrakó fless volt végezetül, miután Margarináékkal full rottyra szívtuk magunkat, egy kötelező környi alkudozást követően, ám mégis, stílszerűen, egy kamionparkolóban Floricát, a formás román țigancát kusti módjára, hátulról jól megküldeni... Hát bazmeg, az majdnem olyan jó volt, mint amikor Hasan Șaș kapásból ballal bevágta a braziloknak 2002-ben
