Helló csövi,

Egy ideje már úgyis azt érzem, van, hogy úgy nézel már rám, mint egy régi ismerősre, nem mint a friss húsra. Egyre ritkábban cápázol meg, a Fedél Nélkül-lel például sose jössz oda az Örsön, biztos láttál már a Kürt utcában, a szerkesztőségben. Meg hát észrevettem magamon, és észre is vetették velem a rehabon a segítők, hogy újabban már nekem is „levágós” reflexeim vannak. A szemünk például sok mindent elárul: van, hogy párszor, lopva, néma együttérzéssel pillantunk egymás meggyötört, szeretetre, elfogadásra éhes tekintetének a tükrébe, mondjuk a 37-es villamoson, de az is van, hogy inkább nem ismerjük meg egymást, és nem zavarjuk egymás köreit.
Emlékszel, az elmúlt 7-8 évben mennyi helyen találkoztunk? A Dózsa szállón például elég sokat, főleg amikor a Vaspályáról jártam oda anonim önsegítő csoportokra. Volt, hogy néha te is beestél egy-egy ilyen alkalomra, aztán megsértődtél, hogy nem hagytak piásan beszélni, vagy ledöbbentél az ott elhangzottaktól/felolvasottaktól, hogy „nebasszhogymégeztis”... Láttalak a melegedőben is, de talán te is elcsíphettél az egyik csúnya mélypontomon, az önmegsemmisítő ámokfutásom közepette: mentem oda, majdnem mezítláb, mert a cipőmet is elszóratta velem az a kegyetlen, parancsoló hang, és valami ki tudja hol talált rongyokba csavartam a lábfejemet, mert minden lépés fájt. Emlékszem, mennyire tudtam örülni akkor az ott kapott bakancsnak, és a szocmunkás hölgy kedves mosolyának. Aztán a közelmúltban pár hétig arra a környékre jártam dolgozni, a Váci út neked lehet csillogó, nekem inkább klimatizált gettó hangulatú irodáinak egyikébe, de te nem jöttél oda hozzám cigit kérni, amikor az aluljárónál kávéztam. Lehet, hogy megláttad a nyakamban a multis rabszolgák mágneskártya-bilétáját...

Aztán emlékszem, amikor ott ültél mellettem a Könyvesen (a. k. a: a hírhedt Könyves Kálmán körúti BMSZKI komplexum), az orvosi rendelőben. Nekem sem volt budapesti lakcímem, és a munkahelyen rosszul lettem. Hát, amit ott láttam, az bármelyik Tarr Béla filmbe beleillett volna, a fáslizott lábak, a tolókocsik, és itt már a néma tartományokba lépünk, a többiről az orvosok és ápolók meggyötört tekintete beszélt inkább. Emlékszem, hogy féltem, milyen ciki volt bevinni a HR-re a hajléktalan dokis pecséttel ellátott betegpapírt. Találkoztunk egy emelettel feljebb, segélyosztáskor is, emlékszem, mit kellett összevissza hazudoznom a team leader-emnek, hogy hova és miért megyek. Persze a munkába állási segély negyedét még akkor elköltöttem, „elurizáltam” (értelmezhető fogalom ez nekünk egyáltalán?) a közeli kínai piac felső végében levő thai étteremben. Igen, önjutalmaztam, vagy inkább kompenzáltam vele, de mit is? Hogy voltam, vagy lehettem volna valaki, vagy hogy ez csak tévedés, átmeneti állapot?

De találkoztunk elég sokat a netezőben is, a Pápa térnél, a mindenki által csak indiainak hívott, amúgy Sri Lanka-i Dávid boltjában. Akkoriban vagy nem volt okostelefonom, vagy éppen egy másik kezelőintézetben dekkoltam, egy kerülettel kijjebb, vagy ötven faszival összezárva. Néztük a felnőtt filmeket, suttyomban, ki éppen milyet, mert a sex shopok videós kabinjai jóval drágábbak voltak, mert már nagyon untam azt a pár, szóba jöhető női dolgozót a Foundation-ben, pedig izolációban mindenki megszépül ugye... Aztán sokszor előfordult, hogy „Szevaszjanikám”, a tulaj jobbkeze lebuktatott, és mindenki előtt leégetett minket, hogy „... rohadt pornósok, ide járnak kéjelegni, aztán miattuk van tele vírussal a gép, vagy megy el a net! ”

Volt, hogy a szokásosnál is zordabb idők jöttek, és újra, vagy már megint közellenség lett belőlünk, uszították ellenünk a jó népet, de minket is egymás ellen. Mentem a Rákóczi úton, a Blahától a Keleti felé, és te fintorgó-utálkozó-majdnem gyűlölködő arccal nekem lökted az ütött-kopott, piszkos, degeszre tömött válltáskádat, migránsnak néztél. Féltél, hogy eleszem, felveszem előled a segélyt, hogy már nem Ganxta Zolee és a Kartell jönnek a szerb határ felől, vagy túl sokat hallgattad a Cserbenhagyottjaink című számot a Rózsaszín Pitbulltól, de lehet, hogy irigyelted tőlem a potya vacsorákat Ramadankor, vagy a péntek déli ima utáni török kajaosztást bizonyos mecsetekben. Mentem a Dobozi utcában, és behívtak az Üdvhadsereges szocmunkások ételosztásra, olyan ágrólszakadtan kóboroltam ott a környéken. Bementem, és te szúrós szemmel, gyanakodva, ellenségesen méregettél, pusmorogtál a hátam mögött, zsidónak néztél. Féltél, hogy Soros-ügynök vagyok, vagy hogy eleszem előled a kolbászt a krumplilevesből, esetleg álruhában kémkedek a nyomorúságod után.

Nem tehettem mást, gettóba menekültem a zord idők elől, és egy lepukkant szobában húztam meg magam a „Nyolcban”, amit én magamban és az írásaimban török szóval inkább mahallénak hívtam, mert örültem és megkönnyebbültem, hogy ott vagyok a tesók között. Az etnikai sokszínűség mellett annyira erős volt ott a kerületben a csövihelyzet, hogy nem volt hová félre fordítsa a fejét az ember. Annyit és annyi helyen láttalak, hogy nyilván a mahallés írásaimba is bekerültél. Volt, hogy ironizáltam rajtad, volt, hogy együtt éreztem veled, ahogy gyűjtöd a sörösdobozokat az Auróra utcai boltba, de volt, hogy megijedtem tőled: élő felkiáltójel voltál nekem, mivel a családomtól kaptam egy utolsó utáni esélyt, de hogy még egy végzetes hiba, és együtt tesznek le minket a BKV ellenőrök meg a közterületesek a 28-as villamosról a Könyvesre menet...

Aztán volt olyan is, csövi/dzsanki csajszi, hogy ott dideregtél mellettem a villamoson, lopva rám-rám sandítottál, láthatóan alul voltál öltözve az egyre zordabb időjáráshoz, végül leszálltál utánam, hogy „Üzlet nem érdekelne-e? ” Simán eljöttél volna velem még háromezerért is, lerendezhettelek volna a Terebesin, a bokrokban, de én akkor valami szorongással elegyes szégyent éreztem, fáztam is, aztán inkább adtam neked egy gyrosra való pénzt, meg pár szál cigit, holott akár egy hónappal azelőtt is simán benne lettem volna. Lett volna helyed amúgy a Borárosnál is, már megint háromezerért – annyiba került most egy gramm vagy adag bió? – de féltem az enyves kezeidtől, az erőszakos természetedtől, mert még Messengerezni is akartál a telefonomon, azóta is benne maradt a képed...

Aztán persze ott hédereztél nem messze tőlem, a folyosó másik végén, a munkásszállón is, az utolsó körös nihilemben is, a radiátoron szárítottad a viharvert fehérneműidet, és már reggel nyolckor vodkával indítottál. De én örömmel, megkönnyebbülve vettem tudomásul ottlétedet, mert akkor már nagyon csövinek éreztem magam, örültem, hogy van itt sorstárs, akivel szavak nélkül is egyből megértjük egymást. Drukkoltam neked, hogy minél tovább bekkeld ott ki, és veled együtt féltem, szinte rettegtem, amikor a Kakaós üvöltözve verte-rúgta az ajtódat, hogy nagyon elmaradtál a fizetéssel.

Szóval, csövi, ezek után már nem tudok mást mondani, vagy írni, mint hogy veled vagyok, veled érzek, veled mozdulok, amikor kuporgatom az apróimat az olcsó automatás kávéra az aluljáróban, amikor szégyenkezve ülök be a borbélyhoz a loboncom meg az igénytelen szakállam miatt, amikor nekem is megnézik a cipőmet, hogy „az” vagyok-e, amikor fizetésnap után is lehajolnék egy kövérebb dekkért, reflexből, amikor azt hallom apámtól, hogy milyen életképtelen hulladék vagyok, amikor a kezelőintézetben is megszólnak, felcímkéznek a dzsankik basszus, amikor az energiáim egyre tekintélyesebb hányadát kell annak a látszatnak, vagy mimikrinek a fenntartására fordítanom, a főnökeim, régi ismerőseim, kollégáim, a szomszédok, a BKV utasai előtt, hogy én nem is, vagy csak félig vagyok hajléktalan. Kemény dolgok ezek, és így visszaolvasva az egészet, úgy döntöttem, inkább nem küldöm el neked ezt a levelet, mert egyrészt inkább magamnak írtam, másrészt meg hová is küldjem... Szóval, csövi, inkább „örülj, itt van egy puha párna, / hajtsd le szépen a fejedet. ”, én meg megyek vérnyomást mérni...

Üdvözlettel,
Boldizsár, az a bibircsókos a négyeshatosról


UI.:
"... ne félj, szamár, ki szenved, nincs magába,
vagytok ti itt a földgolyón sokan.

Térdelve, föltárt hassal, láncra kötve,
templomba, kórházakba, börtönökbe
lassan vonul a roppant karaván,

siess te is oda, igaz körödbe
s - égő kanóc - lobogj velük örökre
elégedetlenség szent olaján. "
(Kosztolányi Dezső: Számadás)