Kopognak az ajtón, az ébresztős az, 6: 30 van, neszezve, forgolódva ébredek. Most már bátortalanul kezd világosodni az ég, a komor téli éjszakákat követően, mikor kinyílnak a szemeim, és már nem riadtan pattannak fel, mint a munkásszállón a nyomasztó és élettelen koromsötétben, mielőtt újra egy úgynevezett, nagybetűs Házba kerültem volna újra, így öt év megúszás után, mert nem találtam már más menedéket sem önmagam elől, sem a legutolsó, kis híján végzetes következményekkel járó ámokfutásom következményei elől.

Pár perc forgolódás, még nem megyek, vagy inkább botorkálok le kávézni, nehogy túlontúl gyorsan és elviselhetetlenül szakadjon rám a rögvalóság, az az élethelyzet, ami a nyárra már borítékolható összeomlásom előtt makacsul ismétlődő rémálmaimban egyre csak kísértett: újra egy Házban vagyok, újra a társadalom perifériáján vegetálok tele szégyennel és bűntudattal, az életem újra romokban, sikerült két biztató év munkáját hetek alatt porig rombolni, és ebbe egyelőre belegondolni is borzasztó, nem hogy beszélni róla, "dolgozni vele" úgymond, vagy ad abszurdum elfogadni és továbblépni....

Az első, nagyon kritikus és labilis napjaimat töltöm még itt, fejben még nem érkeztem meg, be vagyok sztóndulva a sok antipszichotikumtól, egyelőre csak kényszeresen alkudozom magammal, hogy ugyan meddig is maradok itt, meddig bírom egyáltalán, esetleg hogyan játszmázom ki a családomnál az előrehozott szabadulást innen, önmagam poklaiból....

Pedig volt idő, hogy már azt hittem, hogy vége ennek a magad-emésztő intézményi keringőnek, már levezekeltem, amit le kellett, nem kell többet kényszerközösségekben vegetálnom, sokszor olyan emberek között, akiket IRL nagy ívben kerülnék, minden nap önmagamnak, a félelmeimnek gyürkőzni, messze kinn a komfortzónámból, amire egy másik, belsős körökben csak fegyenctelepnek becézett Házban azt mondták, hogy egy pottyantós balkáni klozet, elviselni a telibe trafáló visszajelzéseket a legváratlanabb helyzetekben.

Jó reggelt! Kopog és nyitja az ajtót az ébresztős. A szobatársam morogva anyázik, 20 percünk van (de nem 5...) leérni kávézni, leérni azért az ujjnyi gyenge kávéért, ami éppen hogy arra elég, hogy ebédig bírjuk valahogy, nem ám bögréből csapatott, hat fős kotyogósban főzött Frei vagy Starbucks kofí, mint a boldog békeidőkben... A belső udvar körvonalai, a padok, a bögrét szorongatva, idegesen cigiző társak képe már örökbe az agyamba vésődtek, még az előző ittlétem idejéből. Kísért az ismétlés megfellebbezhetetlen ténye, hogy én annyira jobban tudtam anno, hogy bő 12 év után ugyanide jutottam vissza, a legjobb ötleteim pedig egyenesen a rácsos ágyra vezettek.... ez a felismerés vagy beismerés azért naponta lefut az agyamban, vagy mások szembesítenek vele, és nem tudok elfutni előle, nem tudom elnyomni.

Reggel a kávénál azért még nyugodtabb, elfogadóbb vagyok, próbálom nyugtatni magam, hogy "ne ugrálj, faszikám, nincs több köröd, itt a helyeden vagy" - ilyenkor ez még meg tud nyugtatni, ilyenkor még nem lázadozom, alkudozom magammal.

Csöngetnek: Kézmosás és reggeli! Aztán szépen beállunk libasorba, a Házba érkezési sorrend szerint. A konyhapulton a lehető legvékonyabbra szelt felvágott és román margarin, vagy megviseltnek tűnő, újramelegített péksütemények csorba szélű, változatos színű tányérokon - teszkós vagy aldis, dünnyögöm magamban, de inkább aldis, ha jobban megnézem, ugyanis eleget láttam, ettem és cipeltem ezeket a jellegzetes formájú és ízű élelmiszerbankos-adományos péksütiket a Temegénbe, büntiből, át a Kenyérmező utcán, a Pápa téren, a Vay Ádám utcán és végül át a Népszínház utcán, a mahalle ütőerén, egészen az akkori albérletemmel szomszédos kistesó utca sarkáig...

A rakományt, emlékszem útközben szívesen megették volna a Vay utca éhező nagycsaládosai, vagy a Dankó utcai szálló környéken tanyázó, kannás borozó, kerekes székes, vagy félájult lakói, de hát nyilván nem adhattam belőle, megvolt ott a helye, ahová vittem, minden egyes zsömlének. Róttam, egyre csak róttam ezeket a keserves büntetőköröket vasárnaponként, pártfogó felügyelet alatt, hosszú, keserves hónapokon át... De legalább megtartott, visszatartott, hogy muszáj volt mennem a teljes szétesésétől, ami aztán a bünti lejártával kegyetlen hirtelenséggel be is következett.....

De tolnám most azt a kurva bevásárlókocsit inkább, ahelyett, hogy újra beüljek egy nagy, csoportterápiás körbe, tenyereim a combjaim alá bújnak-lapulnak és osztok meg magamról napról napra, és hallgatom, hallgatom a sokszor hallgathatatlant, elmondhatatlant.

Nem sokkal később már csöngetik a napindító csoportot, a reggeli találkozót is, megyünk le az alagsorba, aközé a négy fal közé, ami az elmúlt 20 évben szinte minden borzalmat, tragédiát, nyomorúságot, katarzist, le-és felépülést némán végighallgatott már. Aztán indul a teljesség igénye nélkül

bemutatkozás

családommal való kapcsolatom
avagy
hogy húztam le anyámékat

drogkarrier 1-4
avagy
elaljasodásom története

anyagos én
és
szerhasználatom következményei

egy elcseszett szipuzás
intézetis éveim
börtönévek 1-3

markó utca
szabadulásom a börtönből és első zsarolásom
...
és szóra bíratnak a néma tartományok