„Nem is tudom hol kezdjem, de tényleg, hidd el kérlek, olyan zavaros és felkavaró még gondolni is rá, és persze van amire máig nem találok szavakat. ”

Mivel akkoriban egy ideig már-már gyanúsan jól mentek a dolgok, és hát B. -nek a sok önostorozástól heges háta mögött tudott, átkínlódott-agonizált évek keserű és nyomasztó tapasztalatai alapján a kudarc, a bukás, a csalódás, a szánalmas levitézlés élménye volt az alapértelmezett, így a sikerekkel nem igazán tudott mit kezdeni. Abban viszont nagyon jó volt, hogy a lehető legalkalmatlanabb, legkiélezettebb pillanatokban díjnyertes öngólokat lőjön magának, akkor, amikor már nagyon, szinte elviselhetetlenül félt attól, hogy mikor üt be újra a kegyetlen és megfellebbezhetetlennek ...

„Az arcodra, ha nem vigyázol,
drasztikusan ráfagy a máshol.
A nem úgy, a nem most, a nem te,
a “mintha már”, a “csak a teste”.
(Bertók László: Az arcodra, ha nem vigyázol)

B. félszegen és elgyötörten nézett a tükörbe annak a bizonyos, nehezen emészthető élmény-anyaggal teli, felkavaró napnak a végén, és a némán vádló, dióbarna szempárja úgy meredt onnan vissza rá, mint két puskacső. B. akkor már egy ideje, talán a bloggerkedésével kezdve egyre erőteljesebben, sőt kegyetlenebbül számolt le naiv illúzióival, fiatal és kamaszkora mítoszaival és legendáival. Belátva például, hogy ha az árkodi ellenálló ügyét a kakastollas Horthy-csendőrök helyett a megszálló németek veszik kézbe, akkor napokon belül a lámpavasra ...

B. leült egy éppen felszabadult számtógép elé a mosodával egybevont netezőben, akkori karitatív lakóhelye környékén, ahonnan már nagyon kifelé állt a rúdja - ezt a lelke mélyén sejtette is - de inkább nem vallotta be magának. A LAN-dry volt a munkahelyén és az egyre ritkuló mecsetlátogatásokon kívüli kevés kapcsolódási potjainak egyike a nagyvilággal, ám egy ideje itt is inkább online betyárkodott, kezdte tanulni az álhír-készítés fortélyait (mint hajdanán, „Sok szép lány tapsolt, mikor betyárok dobálták a tágra nyílt angyalszembe a port... ”). Már a munkahelyén is inkább a török support-os azeri, vagy néha a román kollégáival barátkozott, annyira kísértette még mindig az inkább a kortárs magyar írókon átszűrődve ...

Helló csövi,

Egy ideje már úgyis azt érzem, van, hogy úgy nézel már rám, mint egy régi ismerősre, nem mint a friss húsra. Egyre ritkábban cápázol meg, a Fedél Nélkül-lel például sose jössz oda az Örsön, biztos láttál már a Kürt utcában, a szerkesztőségben. Meg hát észrevettem magamon, és észre is vetették velem a rehabon a segítők, hogy újabban már nekem is „levágós” reflexeim vannak. A szemünk például sok mindent elárul: van, hogy párszor, lopva, néma együttérzéssel pillantunk egymás meggyötört, szeretetre, elfogadásra éhes tekintetének a tükrébe, mondjuk a 37-es villamoson, de az is van, hogy inkább nem ismerjük meg egymást, és nem zavarjuk egymás köreit.
Emlékszel, az elmúlt 7-8 évben mennyi helyen ...

Kopognak az ajtón, az ébresztős az, 6: 30 van, neszezve, forgolódva ébredek. Most már bátortalanul kezd világosodni az ég, a komor téli éjszakákat követően, mikor kinyílnak a szemeim, és már nem riadtan pattannak fel, mint a munkásszállón a nyomasztó és élettelen koromsötétben, mielőtt újra egy úgynevezett, nagybetűs Házba kerültem volna újra, így öt év megúszás után, mert nem találtam már más menedéket sem önmagam elől, sem a legutolsó, kis híján végzetes következményekkel járó ámokfutásom következményei elől.

Pár perc forgolódás, még nem megyek, vagy inkább botorkálok le kávézni, nehogy túlontúl gyorsan és elviselhetetlenül szakadjon rám a rögvalóság, az az élethelyzet, ami a nyárra már borítékolható ...

Vasárnap volt. B. újra a szokásos hajnali tortúráján esett át ideiglenes lakhelyén, a nyomorúságos munkásszállón. Hajnali 4 óra körül újra és újra valami makacs, kérlelhetetlen és kegyetlen erő pattintotta fel a szemeit és lökte is ki az ágyból pár percnyi ideges forgolódás után. B. már töltötte is tele műanyag poharát instant kávéval, remegő kézzel, majd letöltött két cigit és osont is ki a konyhába forró vízért, majd a belső udvarra szokásos reggeli rituáléját elvégezni, vagyis inkább ráhangolnia magát a reménytelenül elébe terebélyesedő és fenyegető nap túlélésére. Az alig elkezdődött nap már ilyenkor elviselhetetlen súllyal nehezedett rá, hogy először is meddig bírja a szobában kattogást, mikor hajtja ki a ...

Titkokat kiabáltam süket fülekbe
bénákat erőszakoltam meg
cicit mutattam vakoknak
s némákat biztattam imamormolásra

...
Indul a nap, szokás szerint kínkeservesen, egy jó ideje már. A telefon kijelzőjén mutatott idő és dátum néma rettegéssel töltenek el - ha az idő közeledik a hajnali 4 órához, egy vasmarok kezdi szorítani a torkomat, szemeim kipattannak, esélyem sincsen már visszaaludni, kivet az ágy, aztán rohanok kávét csinálni. Ilyenkor szinte remegek a kávéért, mert azzal tudom elnyomni egyre nyomasztóbb és zavarosabb rémálmaimat, meg ugye kompenzálni is kell vele ezt-azt.

Egy ideje már nem állok befeszülve és toporogva a közeli sétálóutca hajnalban nyitó péksége és trafikja előtt űzötten, félelemben, éhségben felajzva ...